Népdalok és mondák 1. (2. monda)
Hol volt, hol nem volt, még az óperenczi tengeren is tulnan volt, volt egyszer egy szegény ember, kinek három fia volt. Egy reggel fölkelvén, megszólítá az apa a legöregebbet: mit álmodtál, fiam? Hát biz én, édes apám — felelt ez ― egy terített asztalnál ültem, s annyira jól laktam, hogy ha hasamra ütöttem, az egész faluban lévő vereb fölriadt hangjára. No fiam, ― felelt az apa — ha jóllaktál, érd be vele; kenyerünk ugy is szüken van, s ma nem fogsz enni semmit. Ismét kérdi a középsőtül: mit álmodtál, fiam? Hej édes apám! olly sarkantyús csizmát vettem, hogy ha öszveütöttem, hét országra szólt. No jó fiam — felelt ennek is az apa, — csak hogy csizmád van már egyszer életedben, beérheted vele a télen! Kérdi végre a legkisebbet: mit álmodott, de ez vonakodék megmondani. Az apja unszolta, de ez hallgatott. A kérelem után fenyegetés következett, s miután ez is hasztalan volt, ütlegelni kezdé a gyermeket, „Szégyen a futás de hasznos”, a gyermek is követte e jó tanácsot azonnal, és futott; az apja nyomban a suhánggal. Midőn az utczára kirohannak, az ott vonuló országuton jön a király arany szőrü, gyémánt patkós hat lovon. Megállt s kérdi az apát: miért bántja e gyermeket. Azért felséges király — mert álmát el nem akarja mondani. Ne bántsd, jó ember, szólt a fejedelem; hanem tudod mit? e gyermeket nékem fogod adni, vedd érte ez erszényt, én álmát tudni akarom és viszem magammal. Az apa belé egyezett, s a király tova utazott a gyermekkel. Oda haza elő hivatá a gyermeket, s álmát tudakozá tőle; de a gyermek itt sem vallott semmit. S sem kérelem, sem fenyegetés nem birhatá reá, hogy álmát elbeszélje. A király e nyakasságon fölharaguvék, s szóla bőszülten: gaz gyermek, királyodnak engedetlenkedni, tudd meg, annyi, mint halált érdemleni, halni fogsz, de ollyan halállal, hogy időd leend meggondolni mit tesz engedetlenkedni a királynak. Itt poroszlókat szólittatott be, s parancsolá, hogy egyik vártoronynak falrejtekébe rakják be elevenen. A gyermek nyugodtan hallgatá az itéletet, csak a király szép leánya sápadozott, ki elmerülve, s titkos örömmel legelteté szemeit, s nyulánk, hó arczú, bogár szemü, s gazdag holló hajfürtözetü gyermeken. A gyermek elvitetett; de a leány föltevé magában, hogy mentője leend a deli gyermeknek, kihez az első pillanattól szerelmi vonzalom köté. A müvesek egyikét megvesztegeti tehát, hogy észrevétlenül egy követ szabadon hagyjon, mellyet ki s be lehessen tenni. Ugy lön, s a szép leány titkon táplálta kedvesét falrejtekében. Egy nap ezek után történt, hogy mind az utólsó szőrszálig mindenben hasonló hét fehér lovat vezettet a fejedelem udvarára, a kutyafejü tatárok hatalmas fejedelme, olly meghagyással hogy a lovak mindenike esztendővel öregebb a másiknál, s ha ki nem találja, mellyik a legfiatalabb, s mint következnek egymásután, a legöregebbik, a mennyi füszál országában, annyi tatárral árasztja azt el, őt felnyársalja, s leányát nőül veendi. A király e hirre megütközött; birodalmának bölcseivel tanácskozott, de hasztalan, azért búban és gyászban volt az egész udvar. Búsult a szép király kisasszony is, s nem nyájasan, mint máskor, hanem könyes szemekkel vitte az eledelt kedvesének. Ez látván könyeit, okát kérdezé. A király kisasszony elpanaszolván baját, vigasztalá, s mondá neki, javasolja atyjának, hogy hét edénybe hétféle zabot öntsenek, mellyek mindenike, hét külön évi termés legyen. A lovakat bocsájtassa rá, s idejök szerint, a korább, vagy későbbi évi zabhoz fognak állni, s ekkor jegyezzék meg őket. Ugy lön. A lovakat visszaküldék, korukat kijelelve, s a tatár fejedelem igazolá a megfejtést. De lön ismét, hogy egy pálcza, mind két végén egyenlő vastagságu, érkezett tőle, ismételvén az előbbi fenyegetést, ha ki nem találja: mellyik vége való a tőrül. A fejedelem búsult ismét, s a leány elpanaszlá bánatukat a fiunak. Ez mondá: ne busuljon fölséges királykisasszoy, hanem mondja atyjának, hogy a pálczának mérje ki tökéletesen közepét, itt kössön reá czérnát s azon csüngesse, a nehezebb vége le fog billenni, s ez lesz a tőrül való. A király ugy cselekedett s visszaküldven
a kijelelt végü pálczát, a tatár fejedelem fejcsóválva igazolá a megfejtést. Még egy próbát teszek, mondá ez bosszankodva, a mint látom, velem akar ott mérkőzni valaki, meglátjuk, mellyikünk kezébe marad a szíj vége. ÉS történt nem sokára, hogy egy nyil repült a királyi palota falaiba, melly azt, mint földrengés, alapjáig megingatá. Az ijedelem nagy volt, s még nagyobb lőn, midőn a nyil szárnyán látták a tatár fejedelem előbbi fenyegetőzéseit irva, ha azt onnan kihuzatni, s visszalövetni nem lész képes a király. Ez még inkább busúlt mint eddig, s álom nem jött szemeire. Felszólítatta birodalmának hőseit, fel minden szerencse-gyermeket, ki burokban, foggal, vagy ősz hajfürtel született, s fele királyságát, s leányát igéré annak, ki a tatár fejedelem kivánatát teljesítendi. A leány bús képpel elbeszélte ez uj bajt is a fiunak, s ez tanácsolá, hogy most a rejteknyilást, nehogy megtudják szerelmöket, rakassa be, mintha az soha ki nem járt volna, mintha álmodta volna, hogy ő még él, s ő lész képes véghez vinni a tettet: bontassa ki a falakat. A leány ugy tett. A fejedelem bámult, s igazán csak álomnak tartá beszédét a fiuról, kit már majd nem felejtett, s pornak hitt a falak között. Azonban a szükség, ha valóság nincs, álomhoz is örömest fordúl, s aggodalma leánya álmát is lehetőnek láttatá. A király kibontatja a falat, s egy deli vitéz lépett onnan ki.
Nem lesz több aggodalmad királyom, szólt a reménytől lelkesült fiu, jobbjával kiragadván a nyilat, ugy sujtá Tatárország felé, hogy a fejedelmi palota tetőgombjai is hullottak. Ezt látván a tatár fejedelem, már nemcsak látni, ösmérni is ohajtá azt, ki mindezeket teljesité. A fiu azonnal ajálkozott elmenni, s tizenkét vitéz kiséretében utnak indult. Azonban a tatár fejedelem bűvösségét probára teendő, magát semmivel nem különbözteté kisérőitől, sőt fegyver, ruházat s minden készületök a lehetségig egyenlő volt. A fejedelem pompával fogadta őket, s látván egyenlőségüket, a cselt, mi ez alatt lappang, azonnal gyanitá. Ő, nehogy tudatlanságát elárulja, nem meré kérdezni, mellyik az a bölcs, s hatalmas karu vitéz, s bűvös anyját bizta meg ezt kitudni. E czélból éjjelre mindnyájokat egy háló szobába rendelé a bűvös anya; maga pedig a szoba egy rejtekébe elhuzódott. Lenyugodván a jövevények, egyik egész elégülettel megszólalt „hej be jó bora van a fejedelemnek!” Jó bizon ― szólalt fel egy másik, — mert embervér van benne. A bűvös anya megjegyezte, mellyik ágyból jött a hang, s midőn elaludtak, annak egyik hunczutkájából elcsapott, s lassan kilopózott a szobából, s a jelt tudtára adá a fiának. Felkelnek a vendégek, s hősünk azonnal észreveszi a jegyet, s hogy azt kijátsza, mindenikéből elvágatott annyit. Ebédelnek, s a fejedelem nem tudott semmire menni. Más éjjel ismét belopódzott a fejedelem anyja, s egy ismét felszólal: hej be jó kenyere van a tatár fejedelemnek! Jó bizon, szólt egy másik, mert asszonytej van benne, s midőn elaludtak, azon ágyban fekvőnek, honnan a hang jött, bajszából csapott el egy parányit, s tudtára ada a jelt fiának. Ezek már vigyázóbbak lettek egymásra, s észrevevén a jelt, mindnyájan elcsaptak ugyan annyit bajszokból, s más nap a fejdelem ismét semmire sem tudott menni. Harmad estve ismét elrejtezett a vén asszony, s egy felszólalt: hej be szép ember ez a fejedelem! Szép bizon, mert szerelemgyermek, felelt egy másik; s midőn elaludtak, annak sisakja ellenzőjén, honnan a hang jött, egy karczolást tett, s a jelt tudatá fiával. Azonban reggel, mindnyájokét egyenlőn jelelve látta a fejedelem. Végre magán erőt vevén a fejedelem, szólt: látom, nagyobb mester van köztetek nálamnál, hanem annál inkább vágyom őt ismérni; azért jelentse ki magát, hadd lássam őt, s hadd ismerjem az egyetlen embert, ki bölcsebb, hatalmasabb akar lenni nálamnál. Az ifju kiáll, s szól: én bölcsebb, s hatalmasabb nem akartam lenni náladnál, csak azt tejesitettem, mire fölhittál bennünket, s én vagyok az is, kit három éjjelen megjegyeztél. Jól van ifju, most igazold szavadat, miként lehet boromban embervér? Hivasd pinczéredet, fejedelem, s majd elmondja ő, szólt a fiu. Ez reszketve megjelen, s elmondja, hogy mikor az emlitett bort töltögeté, késével ujját megcsapta, s ebből csordult belé. Hát kenyeremben mint van asszonytej? kérdé a fejedelem. Hivasd sütőnéd és megmondja, szólt az ifju. Ez kérdőre vétetvén, elmondja, miként most szoptatós lévén, meggyült emlőjében a tej, s dagasztás közben megeredt, s belé cseppent. A bűvös anya pedig, mint mikor hirül vitte a fiu mondását, most ujra megvallá hogy a fejedelem csakugyan szerelem gyermeke. A fejedelem nem fojthatta tovább bosszuját, s szólt dühösen s kevély pöffeszkedéssel: én ollyan embert, ki vélem mérkőzhet, nem fogok türni; nékem, vagy néki, halni kell. Védd magad ifju! s e szóknál pallosát villogtatva rá rohan. Az ifjut a fejedelem véletlen csuszamlása megmenté, mert mielőtt ez talpra állhatott, átdöfte, s fejét kardján nyujtotta át otthon királyának. Ime a mi történt vélem, az vala álmom, szólt most a győztes ifju, de ki nem mondhattam előre, mert különben nem teljesedett volna. A király átölelte most az ifjut, birodalmának felét s lányát átadá neki, s még talán ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.