Murány ostroma/Negyedik szakasz)
1847.
Betlen Istvánnénak éjjeli szobája
Csendes, mintha volna halottak tanyája,
Azt hinné az ember, nincs benne más élő
Csak az ezüst mécs, melly függ mennyezetéről.
Ott áll pedig Kádas, szemét lefüggesztve,
Gondok között fonta karjait keresztbe:
Gondjai szerzője a hatás lehetett
Mit a hozott válasz a szép özvegyre tett.
Nem felelt az, foglya izenetét hallván,
Ábrázata elhűlt: hideg lön és halvány;
Fölkelt a nyugágyrol, de visszahanyatlék,
S szótlanul fekszik fél dülésben ott még.
Hímezett vánkosát arczára öleli,
Keserves könyével zokogja azt teli,
Mellyet önt szerelem, önt szégyen és harag,
Kik most kebelében együtt viharzanak.
Majd felszökik onnan. Lángol ábrázatja,
Sűrü zápor könye tüzét nem olthatja,
– Sűrü zápor könye még olaj e tűznek –
Meg-megriad mint kit kísértetek űznek.
„Ezt kelle megérnem” kezdé kifakadtan,
„Megérnem a szégyent, hogy jobbomat adjam.
– Legyőzve a makacs természetet bennem –
És nyujtott kezemet vissza kelljen vennem!
Ha! rut, becstelen kéz, melly unszolva sem kell,
Miért nem vágtak el... miért nem dobtak el...
Miért nem születtél nyomorú bénának:
– Hadd okoznál undort – így nem gyaláznának.
Azt gondolám, kincs vagy – hiú egy gondolat!
Mint nagy drágaságot őrzém birtokodat;
Epedve tekintett rád a férfi sereg:
Te hívem maradtál, s büszke voltam veled!
Mit nem adtak volna – nem áldoztak volna
Egy szem-intésemre, egy biztató szómra:
Éltet, becsületet, örök idvességet:
Mindent rajtad kivül... hogy birjanak téged.
És ím...! ez a büszke, ez a gőgös, kevély
Még véleményt: egy szót egy semmit sem cserél
S midőn engem és a szabadság zászlaját
Együtt ölelhetne, inkább választ halált.
Halált...! mi a halál, ha ismernem szabad,
Ismerni szeretném uj vetélytársamat:
Mint ama tükörben, szebb-e képe-mása?
S én rútabb vagyok mint ösztövér csontváza?
Tudja-e a dölyfös fogoly, mi a halál?
Képzeli-e fagyos ölét, melly rája vár?
Nem borzad-e vissza, nem fázik-e vére;
Nem vágy melegebb kar hév ölelésére?
Hah! tudja-e mi az: ott állani, szembe,
Fegyvert sem emelni önnön védelemre,
Zúgó füleiben hallgatni az eret
Mint háborus örvényt szédült feje felett...
Egyszer: ‚suh...‘ az érnek szétpattan a medre,
Kiront a piros vér, tóvá kerekedve;
De, míg az utolsó csepp vér is elakad,
Szenved... ki mondja meg, miféle kínokat?
Képzelted-e, ember, milly szörnyű a halál,
Hogy azt jegyezéd el, midőn választhatál?
Nincsenek reményid, mellyek elhervadnak?
Nincsenek gyermekid, kik árván maradnak? –”
– „Hadd lássa közelről” szünet mulva kezdi
„A mint váz karjait felé kiterjeszti,
Hadd érezze arczán hideg fúvallatát,
Melly egyet lehell még s... az ember nincs tovább.
Kádas! a fekete szobába vérpadot!
Ha kész... közel leszek s uj rendelést adok.
Ne állj meg, ne nézz rám: miért vagy olly halvány?
Vigadni akarok kérőm lakodalmán!”
Megfogadta Kádas s ahhoz láta tüstént,
Nem, mintha örűlne Veselényi vesztén;
De nem is fél attól, mert nem hiszi soha
Hogy pártért szerelmet áldozzon asszonya.
Azt ohajtá csak a pártjához hű öreg,
Hogy véleményét a bajnok cserélje meg:
És most e czéljához jó eszközi vannak:
Nem a halál, hanem félelmei annak.
Mária sebesen járt körül ez alatt;
Szeme véletlenül egy tükrén megakadt,
Hirtelen megálla, mintegy felijedve
S monda, képmására mérges szemet vetve:
„Ez hát az a kép, mit szépnek tart a világ,
Mellyet, mintegy csudát, kikürtöl és kiált?
Ez hát az a termet – e nyúlánk, pongyola –
Mit tőlem irígyel fél ország asszonya?
Ruttá tesz a pánczél... nehéz is: levetem.
Benne olly férfias, zordon a termetem,
Olly visszataszító... hideg, mint a halál:
Illy nőtül a férfi iszonyodik talán.”
Csengetett azonban, háromszor keményen,
Mert a szobahölgyek már aluttak mélyen;
– Titkába nem akart beavatni nőket,
Azért este mindjárt elküldötte őket. –
„Így látott a bajnok” folytatá gerjedten,
„Karcsu derekamat pánczéllal öveztem,
Rút sisak borítá szép hajfürteimet,
Elfödé homlokom és képemből kivett.
Hadd lásson egyszer még. Hadd lásson engemet
A mikor magam is hiszem szépségemet:
Gazdag öltözetben, mely ékszertől ragyog,
Mellyben én a hölgyek királynéja vagyok.
Ha! milly élvezet lesz... majd midőn a vitéz
A halál szemébe összeroskadva néz,
Szét tekint segélyért s csak a bakót látja,
Mint villog kezében irgalmatlan bárdja;
Majd, midőn kezeit ég felé emeli
De az imádságnak egy szavát sem leli,
Ajka értelmetlen zagyvalékot rebeg,
Szólítja gyermekit de nem láthatja meg:
Ah! milly élvezet lesz akkor megjelennem,
Uj menyasszonyának nyoszolyója lennem:
Hadd érezze szive, összehasonlítván,
Mit nyert a halálban, és mit veszte bennem.
S majd, midőn lelkének elnyomott lángjai
Önmegátkozásban fognak kirontani –
És az élet sem kell, ha nem nyér szerelmet:
Akkor dobni gúnnyal a hideg kegyelmet!”
Most közelgni hallván felrettent hölgyeit,
Árnyékba fordítá kisirott szemeit,
Mert nem akará hogy megsejtsék a nyomot,
Dúló könyek árja mellyet arczán hagyott.
Pánczéla kapcsait velök megoldatá,
Legszebb kösöntyűit, ékszerét hozatá,
Köntöst válogatott s öltözék gazdagon
Hogy hódítást tegyen mindjárt... a vérpadon.
A vérpad fenáll már. Egyszerű valami,
Mellyről semmi szörnyűt nem lehet mondani:
Négyszegü pad, egy pár lépcsőig emelve,
Lépcsőit és magát födi vérszin kelme.
Rajta áll a bakó, némán és mereven,
Mintha nem is volna érző és eleven:
Ollyan ott álltában, mint egy vérbe mártott
Kő szobor, melly visel hosszu fényes bárdot.
A teremnek fala merevűl fekete:
Sötétebb időknek munkája lehete,
Mikor mintegy házi szükségnek tartaték,
S illy czélokra, mint ma többször használtaték.
Ajtaja kettő van: közepen és balra,
Emennek ablaka fátyollal takarva,
Amaz kettős ajtó a folyosóra ki, –
Keményen csukódvák egymáshoz ajaki.
Nyilnak most. A bakó megmocczan és figyel,
Arra tekint apró fényes szemeivel,
Látja jőni Kádas megett a bajnokot,
Kit hat erős szolga fegyver közé fogott.
A hős arcza nyugott, léptei szilárdak
Legrövidebb utján a szörnyü halálnak,
Viselete komoly, elszántsága erős,
Melly a félelemmel távol sem ismerős.
És, ha választani jőne egy idegen:
Mellyik ezek közül a ki halni megyen,
Változékony arczról vetve hozzá, talán
A bakót magát is inkább választaná.
Midőn a kis csapat a vesztőpadig ért,
Kádas megszólítá kérőleg a vezért:
„Im, látod a pallost; ez nem játék, lovag;
Ne erőszakold ki tőlünk halálodat.
Még nem volna késő; nem kerűl egyébbe:
Egy ajkmocczanásba, egy hitvány igébe,
Hogy élet, szabadság, hatalom, szerelem
Nagyobbá mint valál s boldogabbá tegyen.
Hisz’ szabadságodnak van-e illőbb ára
Mint a szabadságnak kelned oltalmára?
Miért még akkor is ez árt sokallanod
Ha Szécsi Máriát fölöslegűl kapod?
És vajjon e hölgyet mikép győzheted meg
Tiszta szándokárul ajánlt szerelmednek,
Ha az áldozattal ekkép fösvénykedel,
Midőn nem bűnre készt sőt erényt követel?
Bizony, hidd el nékem, kiomolhat véred,
S aszú hamvaidból kihalhat a féreg,
Mégsem hiszi ő hogy e vakmerő tettet
Nem váráért, hanem szerelemből tetted.”
Mondott volna Kádas akármit egyebet,
Veselényi szívén nem vágna uj sebet,
Sebjei, a mellyek előbb fakadának,
El vannak zsibbadva, és többé nem fájnak.
Megszokta volt immár a halálnak képét,
Kezde lassan-lassan kötni vele békét;
Sőt, mint rosz számoló tévedésből a kárt,
Nyereségnek kezdte számítni a halált.
Minek éljen? ugy mond, mi öröme benne?
Élete ezentúl csak gyalázat lenne;
És a szabadsággal, nyerne bár, mit érne?
Csúfos hadi törvényt vonnának fejére.
Igy – midőn hűségét halállal pecsétli,
Annak tisztaságát a világ nem kétli,
Legnagyobb vétkéül vak szerelmét rója
Hogy olly könnyen hajolt az asszonyi szóra.
Sőt szerelme – oh sziv csudás önzései! –
Édes boszút hitt a halálban rejleni:
Méreg-édes boszút, hogy, ha neki vége,
Gyötri majd a hölgyet kisértő emléke.
Illy gondolatokból veve nyugasztalást
És illyen alakban szokta meg a halált;
De száz rémarcza van ezen szörnyetegnek:
Mást mutat, ha egytől a szív nem ijed meg.
Iszonyuvá lön most, Kádas szavaira.
Tehát mégsem hinné szerelmét Mária?
Hát csak rajtavesztett kalandornak veszi
Ki mindezt csupán a vár fejébe teszi?
Im meghal, a nélkül hogy, akiért elvész,
Hígye, méltányolja, tisztelje szerelmét!
Oda lesz, mint ollyan levélnek írati,
Mellyet olvasatlan éget el valaki!
És meghal a nélkül hogy legördűlt feje
A kegyetlen nőben szerelmet költene,
Szerelmet, melly annak, halál órájaig,
Boszút teremjen: a megbánás kinjait.
De mit tegyen hát most? megszegje a hitet
Mellyet zászlajának hűségére letett?
Elfogadja ez egy gyalázatos útat,
Mellyen szerelmének czéljához eljuthat? –
– E gondolat kellett, hogy csüggedő lelke
Nagyságát, erejét ujfent visszanyerje;
Arcza elszántságot öltözék magára...
Rendületlen hágott a vérnek padára.
Szóla ott, bal kezét megfeszítve mellén,
S jobbját ünnepélylyel ég felé emelvén:
„Bizonyságom isten, a ki ottfenn lakik,
Milly igen szerettem... amaz egy valakit;
De ha nem elégli a mit eddig tettem,
Ha kevésli a mit zálogul vetettem:
Szép szabadságomat, reménydus éltemet –
S áldozatúl kéri ép becsűletemet:
Ugy, bár jogtalanúl vett is rajtam erőt
– Miért tiltakozom isten s világ előtt –
Áldozatúl inkább életemet adom...
Melly szerelme nélkül ugyis rideg, vadon.”
Azzal térdre hullva könyörög magában,
Istennek ajánlja lelkét egy fohászban
– Méltóság van arczán, nyugott, lelkigható –
És szól erős hangon: „most vágj, ha mersz, bakó.”
– De a bakó nem vág... bámul meglepetve:
Suhogó selyemben hölgyalak siet be,
Mellyen a legtisztább, a legszebb nőiség
Királyilag űli diadalünnepét.
Szenvedély-ragadtan siet a vérpadra,
Megáll a hős előtt, és szól kezet adva:
„Vitéz, vedd jobbomat... csudát tesz erényed:
Pártomat elhagyom, hogy kövessek férjet.”
Veselényi fölnéz, hallja e szavakat,
Szeme, szíve, vére, elméje elakad,
Remegő kezében érzi a hő kezet:
Összefoly lelkében remény, emlékezet.
Megtapintja fejét, mintegy kételkedve,
Hogy élő embernek ily álma lehetne:
Hát majd, ha föleszmél hogy való amit lát,
Megbirja-e szíve üdvének rohamát?
Nem birta volna meg földi gyarló kebel,
Hogy illy boldog legyen s mégse repedjen el,
Mégse váljon mennye küszöbén semmivé,
Csak az olly erős, mint a Veselényié.
Eldobá a multat kínzó álom gyanánt,
A valóért, mellyet a jelenben talált
S gyötrelme feloszlott e pár feddő szóba:
„Oh Mária, miért e kegyetlen próba!”
A hölgy elpirult a feddő szemek előtt,
Mosolygva emelte föl a térdepelőt:
Fölkelt Veselényi, a délczeg levente,
S tündöklő aráját szívéhez ölelte. –
Nem esett inyére az öreg Mártonnak,
Hogy a dolgok itten illyeténkép folynak,
Boszúsan vakarta üstökének helyét,
Köszörülte torkát és csóválta fejét.
Végre nem állhatta hogy ki ne fakadjon:
„Asszonyom” zsémbele, „ez igen jól vagyon,
Igen szépen vagyon, én megnyugszom benne,
Ha nem nyugonnám is, tudom egyre menne.
De talán jó volna megkérdeznéd elébb:
Ha belé egyez-e Muránybeli nép
Hogy a várt, mellyet ők védnek, más kézre add
S vele ráadásul őket mint juhokat.
Mert, bár tied a vár, az őrség is tiéd,
De Rákóczi birja a katonák szivét:
Csak egy lázasztó kell... aztán ki bir velek?
Isten óhat ugyan, de én nem felelek.”
Szóla és megindult, távozni akarván,
Hanem Veselényi megragadta karján:
„Itt maradsz,” mennydörgé, „te itt fogsz maradni
A többi nép alszik, nem ér rá lázadni.
Hűséges szolgáid ezek itt, asszonyom...?
Mint ura e várnak, nektek parancsolom,
Fegyver közzé mindjárt e vén árulóval
S le kell vágni, ha zajt ütne csak egy szóval.
Addsza kardod, öreg, arra szükségem lesz:
Vissza kell sietnem váró seregemhez;
Jó erős a hágcsó: ha megbirt engemet,
Miért ne birna meg egy csapat emberemet.”
Mária csudálva nézett jegyesére;
De bezzeg kihült a szegény Kádas vére
Kit a hajduk s bakó, mint hiv uj cselédek,
Fegyver alá venni legott sietének.
Nem birta megoldni a kard szíjazatját,
Rajta járt a keze mégsem lelte csatját,
Megtalálta végre, búsan kipeczkelé
S fanyalogva nyujtá Veselényi felé.
De az másra figyelt: hirtelen valami
Lábak topogása kezde hallatszani:
Megnyilt a nagy ajtó és rajta bejöttek
Solymosi, Vadászi, Gábor Pál és többek.
A derék Solymosi boszut állva vetett
A vezérre győztes, büszke tekintetet:
„Uram vezér, téged szabadítni jövénk:
Jer velünk, szabad vagy, a vár pedig miénk.”
Veselényi alig mert hinni szemének
Amint hű vitézi begyűlekezének;
Meglepetve kérdé: az égből estek-e,
Vagy honnan teremtek illy váratlan ide?
„Nem az égből estünk” vén Solymosi felel
„Inkább mély pokolbul vergődtünk ide fel...
Ámbár, amint sejtem, már szükségtelenül…
De hisz elbeszélnem semmibe sem kerül.
Nem sokat ér, ha vén, ez az emberféle,
Másnak és magának van csupán terhére,
Sokat fekszik, mégis keveset alhatik, –
Tán, mivel majd ráér az itéletnapig.
Kehel-kahol mindig; itt is fáj, ott is fáj,
Hol egyik, hol másik nyilallás kezdi rá,
Sebje, a mit egész éltében felszedett,
Meg-meg ujúl, mint a fájós emlékezet.
Az álom szép leány; a vén nem kell neki,
Irtózva fut tőle, hiába kergeti:
Ellenben az ifjut ölébe fogadja,
S arczát símogatván szépen elaltatja.
Rajtam is ugy történt. Vén szemem, hiába
Hogy olly sokat nézett élte világába,
Nem akart alunni tegnap egy mákszemnyit,
Soká nézte fájva a fekete semmit.
Fölkelék tehát és mentem a mezőre,
Ott vártam az álmot egy part megé dőlve,
Láttalak, vezér, a vár felé sietni,
Unatkoztam ugyis, kedvem jött követni.
Messziről kisérlek, fel a várig épen;
Hallom a siket zajt a rés közelében;
Gondolám: vigan megy ottfenn a lakoma
De az ördög benne a násznagy, a koma.
Inam szakadtában sietek lefelé;
Vadászit az isten utamba rendelé,
Igy s igy van a dolog, elbeszélem neki:
„Megmondtam” kiált ő „hogy most nyakát szegi!”
„De, bajtárs, az idő” mondék „igen drága,
Egy pillanat is sok a sopánkodásra,
Ott a kötélhágcsó, készen vár bennünket...
Vagy rabbá hagyjuk-e lenni vezérünket?”
Azonnal Feketét küldjük siettébe:
Vezesse hadunkat fel, a vár elébe;
Kis csapatunk pedig némán indul, halad,
Mint fellegek árnya, melly a mezőn szalad.
Csakhamar rálelünk a kötélhágcsóra,
Feljutunk a hosszu régi folyosóra,
Ott bevárjuk egymást és nyugodva késünk
Míg lecsillapodik fáradt pihegésünk.
Most hol keressünk fel? – az volt a bökkenő –
Hogy zajt, verekedést ne idézzünk elő?
Lármát kiált az őr, ez éji vészkakas:
Kibúnak a baglyok, s fogva marad a sas.
A kakasnak kell hát előbb szegni nyakát,
Hogy ne háborítsa a csendes éjszakát;
Titkon elfoglalni minden őrhelyeket,
Fegyver alá venni az őr vitézeket.
Ugy lett: az őröknek elnémula nyelve,
Megnémítá azt a halálnak félelme.
És most nagy fordítást tenne e kis csapat...
– De, sejtem, nagyobbat tettél, uram, magad.”
Nem várta a hős, hogy végződjék a beszéd,
Megrázta erősen az ősz bajnok kezét,
A jobbot; – szabadon lévén pedig a bal,
Letörlé az öreg hév könnyeit avval.
Ekkor Veselényi, a vitézek felé
Nyájasan fordulva, szavát fölemelé:
„Bajtársak! a hajnal, melly ime ott derül,
Emlékezetes lesz Murány hőseirül.
Tettetek dicső, de én is követelem
Hogy babérotokat megoszszátok velem:
Ki ily erősségnek lettem hódítója,
Mikép...? isten annak a megmondhatója.”
Szóla, s elhagyandó a rémség tanyáját;
Jobb karjára fűzte mosolygó aráját:
Megnyilt minden lélek, megnyilt minden ajak,
S a szép párnak öröm-éljent riadtanak.
Csak az öreg Kádas, csak ő álla félre,
Nézvén szomorúan a nemes vezérre,
Ott tartá, leoldva, fegyverét kezében
S mindenféle dolgot forgatott eszében.
„Uram, ha már igy van” megszólala végre,
„Hagyd ez ócska vasat felkötnöm helyére;
Már kopott: de van még belőle valami,
Hűségem irántad megbizonyítani.”
„Kösd fel” mond a vezér, vállát veregetve.
„Kösd fel, öreg,” monda Mária nevetve,
„Most legyőzeténk, de csak azért hódolunk,
Hogy biztosabb legyen egykor diadalunk.”
Távoztak. Lenn pedig megperdül a dobszó,
Harsog hahotával a réz tárogató,
Felriad az őrség... markában fegyvere:
De nem viaskodni, – hódolni jő vele.
És mire a napnak felkelő sugára
Röptében pihenni, száll magas Murányra,
Csattogó zászlókat, mint győzelmi jelet,
Lobogtat a hűs szél a nyilt kapuk felett.
* * *
Pénteki nap lévén, a melly rájok viradt,
Nem ültek menyegzőt e baljós nap miatt.
Murányt Veselényi két éjen, két napon
Megrakta Fülekről éléssel gazdagon.
Harmad nap a völgyet hadsereg telé be:
Rákóczi zászlai, Illyésházi népe.
Fenn mozsarak zugtak s tomboló vitézek
Termetes kupákkal leköszöngetének.
Néz föl Illyésházi, föl néz keseredve,
Nem jő az áldomást elfogadni kedve:
Mély völgyén Muránynak, mint tolvaj, elhalad,
Meg sem áll hadával a büszke vár alatt.
* * *
- Megjegyzés
- ↑ Elbeszélő költemény, más elnevezéssel verses elbeszélés vagy költői elbeszélés 19. századi elnevezése (költői beszély).