Murány ostroma/Harmadik szakasz)
| ← Második szakasz | Murány ostroma szerző: Arany János Harmadik szakasz | Negyedik szakasz → |
1847.
Murányalja megett, délszaki oldalon,
Tiszolcz felé menve domborul egy halom,
E halom lejtőjén feküvék a tábor,
Tetején piroslott a vezéri sátor.
Megszállotta immár a völgyet az este.
Szürke félhomálya áradozni kezde,
Lassan elborítá a tábort, a halmot,
A sátort s vezért, ki a tetőn andalgott.
Ott áll Veselényi a halomnak ormán,
Domború mellében új szerelme forrván,
Ifju még szerelme, van sebes növésben,
S már is kinosan fér öblös kebelében.
Szemeit függeszti magas Murányvárra,
Mellyen ég a napnak visszavert sugára:
Azt reméli tán, hogy valamint e kövek,
Ugy gyul szerelmétől asszonya szive meg?
Vagy talán azt nézi kétes borongásban,
Gondolati lánczként fűződvén egymásban,
Mint ver a kő vissza minden szál sugarat,
S maga kemény, hideg, érzéketlen marad...?
De im, jó jel gyanánt – ha nem csak képzelet –
Galambcsoport szállong az őrtorony felett.
Fejér szárnyaikat megfestette a nap,
S megannyi aranyos lepkének látszanak.
Jöttök-e, szerelem s hűség madarai,
A váró kebelnek édes hirt mondani?
Hoztok-e a hősnek – ami üdvet áraszt –
Szécsi Máriától örvendetes választ?
Nem, azok nem jőnek, nem, azok nem hoznak:
Párosan enyelgnek, vígan mulatoznak,
Alantabb sötétlik, a szikla oldalán,
Egy... holló? vagy ember? az a hírnök talán.
Sem holló, sem ember a bérczösvényen már,
Elhagyá Murányt is a végső napsugár,
Tornyai sötéten merednek a falon,
Vár és szikla együtt egy óriási rom.
Elszállt az esthajnal a hegytetők felett,
Bő harmatot sira búcsukönyek helyett.
Ormokon és völgyön gyászos éjszaka űl,
Búsan feketéllik az őrtüzek körül.
A vezér ott áll még háborus kebellel.
Érkezik azonban Kádas a levéllel,
Kézbe adja és megy, tovább szónak sem áll,
Vissza a teljes hold kelő világánál.
Veselényi pedig sátorába mégyen,
A pecsétnek szinén megdöbben keményen,
Felszakasztja mégis, bár retteg előre,
S tartalmát ekképen olvassa belőle:
„A levél írója, ha válaszát várja,
Maga jőjön annak elfogadására,
Most kitüntetheti férfi-merészségét
S bebizonyíthatja szerelme mélységét.
Éjfélkor, a várnak északi oldalán,
Egy ablakfény alatt kötélhágcsót talál:
Azon siessen fel, hallgatva, egyedül;
Belépve megtudja sorsát, hogy mire dűl.”
A vezér habozott egy kevés ideig,
Megfordult eszében, hogy tőrbe ejthetik,
Gondolt ó mesékre, szomoru példákra,
Férfiaknak ártott női ravaszságra.
Sokkal ébrebb volt ám szörnye szerelmének,
Hogysem elringassa régi mesés ének,
Sokkal kívánatosb vére kiomlása,
Hogysem gyávaságát szíve hölgye lássa.
Azt is átallátta, hogy, ha van reménye,
Csak az elmenésből csillog az feléje:
Ellenben, ha marad, ugy Szécsi Mária
Kezéről örökre le kell mondania.
Azért Vadászi Pált hívatja magához
És illy szókat intéz kedves hadnagyához:
„Kedves jó vitézem, leghívebb emberem,
Nekem még az éjjel Murányba kell mennem.
Hogy miért, ne kérdezd, mert azt meg nem mondom,
Azt tudod, hogy a vár gondja főfő gondom,
Most sem teszek ollyat, megnyughatol benne,
A mi terveimnek ártalmára lenne.
Jóval éjfél előtt, egyedül megyek ki,
A miről kivűled nem fog tudni senki,
Az alatt te a rád bizottakat teszed
S legmélyebb titokban ezeket végezed:
Kiszemelsz száz embert a legjobbak közűl,
Összegyüjtöd szélen, valamelly tűz körűl,
Csörgő fegyveröket fűvel némíttatod,
Zörgő sarkantyúik szíját leoldatod.
Jeladásra vártok, hallgatózva, készen:
Föltekert mordályom köntösujjban lészen,
Ha roszúl találna kalandom kiütni,
Módot ejtek azt egy ablakon kisütni.
Csendes éj van: a hang lehallik bizonynyal;
Hallván, talpra keltek és jöttök azonnal,
Felmásztok Murányhoz s éjszaki oldalon
Kötélhágcsót leltek függeni a falon.
Felhágtok e lépcsőn és, ha ottfenn lesztek,
További parancsot akkor tőlem vesztek;
Olly dolgot viszünk ki, melly hirünk megedzi,
Fejünk hervadatlan babérral övedzi.
Ha pedig a hágcsót nem lelnétek ottan,
Jele, hogy Murányban fogságra jutottam:
Akkor nincs egyéb mód... nem vezet czélra más...
Mint véletlen, elszánt, teljes megrohanás.”
A hadnagy merész volt, néha vakmerő is,
Életét koczkára sokszor tette ő is:
Mégis elszörnyedt most, hallván e szándokot
S felhordott az ellen minden józan okot.
De van-e ok, a melly nyomna csak felényit,
Mint az a kettő, mely vonzza Veselényit,
Szerelem, becsűlet, kettős küzdelmi bér,
Hősi életével mindegyike fölér.
Engedett Vadászi, engednie kellett;
De legott agyában merész terv szülemlett:
Haderőt javaslott a hágcsón vinni be,
S egyéb kaland helyett, a várat venni be.
A vezér azonban, e nem várt szavakra,
A tanácsló ellen gyult nemes haragra,
Felelés helyett csak elfordula tőle,
Forduló szeméből villámokat lőve.
Érezé Vadászi, sebheté őt mélyen
Ez a néma feddés a vezér szemében,
Észrevette mindjárt hogy a mit ajánla,
A cselt Veselényi aljasnak találja.
Abbahagyta hát azt megkövetés gyanánt,
És egyebet nem kért, egyebet nem ajánlt,
Csak hogy vészes utra ne keljen egyedül:
Hagyja őt legalább menni kíséretűl.
De vezére abba sem egyezett belé,
Küldte, hogy végezze, a mikép rendelé.
Távozott a hadnagy; Veselényi pedig
A rejtélyes utra tette készületit. –
E közben az éjnek tündér fejedelme
A mennyre királyi székét fölemelte,
Rajt’ ült maga s a hold, szép szende arája,
Félénk szerelemmel símul vala rája.
Az ég szürke boltja keleten tiszta volt,
A nagy országutig nem födte semmi folt,
Szerény csillagocskák álltak őrt, csoportban,
Királynéjok körül, illemes távolban.
Nyúgaton ellenben halkkal emelkedtek
Óriás sziklái sötét fellegeknek,
Tarjagos tetőik messze kihajlának,
Mintha minden perczben földre szakadnának.
Messze, a látkörnek nyúgati legalján;
Vad vihar szágulda, szekéren nyargalván;
Rezgett a föld háta lassú morajától;
Szikrát hányt a felleg lova patkójától.
Most előre küldé gyenge hűs fuvalmát,
Melly tovább lehellte az őrtüzek hamvát,
És a lenge álmot, melly könnyedén fedte,
Az őrök szeméről el-ellebbentette.
Csendes volt a tábor, mély álmát aluván –
Mint a vér mezeje öldöklő harcz után,
Mellyen a halottak vérfagyasztó csendét
Egy-két álomszerü hörgés zavarja még.
S mint ott, a halálnak termékeny határán,
Ollykor egy-egy árnykép széttekint, felállván,
De megint leszédül a földre (ah, hogy a
Lelkére nőtt álmot örökké alugya!)
Ugy állt, ugy feküdt le itt egy sötét alak;
Csakhogy nincs halálköd szempillái alatt,
Testén volt elég seb, de már egy sem vérzik...
Legfölebb az idő változását érzik.
De, mint eleven seb, mellyre balzsam helyett
Irgalmatlan orvos szíta izzó szenet,
Ugy ujúl örökké lelkének egy sebe:
Kedves ember által bántott becsűlete.
Solymosi ez, a vén; – vénebb koru, hogysem
Elvett bántalmakat álomba temessen:
De nem olly vén, hogy ha boszúlni akarna,
Ebbeli segélyét megtagadná karja.
Nem talála nyugtot éji sátorában,
Ridegen virasztott az alvók sorában,
Boszusan hallgatva egyik avagy másik
Első álmu szomszéd éles horkanásit.
Kelt tehát s, mikép ezt egyébkor is tette,
A tábor őreit sorra kerülgette;
Most elvégezé azt, s a táboron kivűl
Félreeső árnyas helyen alunni dűl.
De hiába nyitja s hunyja szeme héjját
Ki- s bezárva ennek két ezüst rostélyát,
Mert az enyhe álmot nem rekesztheti be
Benső küzdelemtől éber szemeibe.
Nem vala szivének egyéb ohajtása,
Mint hogy Veselényit megtorolva lássa:
Megboszúlva bátor, dícséretes tettel
És egy diadalmas büszke tekintettel.
Míg igy tépelődnék húzamos ideig,
Sík gyepen nyugasztva fáradt tetemeit,
Egyszer – amint füllel földön fekve vala –
Mintha tompa, csendes dobogást hallana.
Felüté fejét, de lecsapá megint, mert
Tiszta holdvilágnál a vezérre ismert,
A ki, burkolózva sötét palástjába,
A tábor felől jött Murány irányába.
Várta hogy haladjon: halkan emelé fel
Magát fél könyökre s kísérte szemével,
Majd fennült sokáig, azután felálla
S ballagó léptekkel indult meg utána.
Messziről követte, nem, hogy elérhesse,
Csak, hogy szemeivel folyvást kisérhesse;
Egyszer elvesztette: az ég borulása
Elfödé előle, nem hagyá, hogy lássa.
Egyszersmind nyugotról megzúdult a vihar
Csapkodván az erdőt széles szárnyaival,
Közelebb közelebb hallott mormolása;
Búgó bömbölése, füttyös sipolása.
Rémes, idomtalan, óriás fellegek
Lomha testeikkel átfekvék az eget,
Holdat, csillagokat éktelen, mogorva
Csudás szájaikkal elnyelének sorra.
Az apró, tüzelő villámok feljőttek,
Mind megannyi hosszu lángkigyóvá nőttek,
Mérges üvöltéssel víttak a felhőben
S nagyokat csattantak ollykor, leesőben.
Egy perczben a menny, föld villámfényben égett,
Más perczben lesulykolt vastag sötétség lett:
Mintha a vihar, hogy gazdagítsa magát,
Kirabolta volna a napot s éjszakát.
A vezér azonban nem gondolt veszélylyel,
Szembeszállt viharral, birkozott a széllel,
Úti szövétnekül villámfény vezette,
A sötétben utja czélpontját kereste.
Magasan, a várnak éjszaki oldalán,
Halvány lámpa rémlett égni annak falán,
Ködszerűn sillámlott[2] kétséges világa:
Irányában a hős bércről bércre hága.
Régen elvesztette azt a sziklaösvenyt,
Melly Murányaljától a várkapuig ment,
Most magának kellett föllelni az útat
Mellyen küzdelemmel a falakig juthat.
Ollykor, ha a felhök lángseb módra nyilván
Szemvakitó fénynyel lecsapott a villám,
Ollykor meg-megállott, s fénybiró sas szemmel
Kémelé az útat, merre mehessen fel.
Ha pedig a szilaj tüzroham kiége
S összecsapott az éj sűrű sötétsége
És meg mert jelenni várfalon a ködfény:
Megindult a bajnok feljebb erölködvén.
Igy folytatta utját, míg egyszer fölére
A Murányt emelő sziklák tetejére,
És megállt pihenni, hol a töves falak
A szirtkaponyába gyökért bocsátanak.
Felleli a hágcsót, a függő kötelet,
Halad ingadozva sötét mélység felett –
S a mint egy-egy villám lobban el ujonnan
Rettenetes lön a letekintés onnan.
De azért nem szédült, ment fölebb merészen,
Feljutott s belépett a nagy ablakrésen,
S a mely pillanatban a hágcsót elhagyá,
Akkor ért Solymosi a várablak alá.
Feltekintett arra: egy ragyogó villám
A belépő vezért láttatá meg nyilván;
Most sötét lön ujra; a merész öregnek
Kezei a hágcsón kétesen remegtek.
E perczben füleit tompa nesz üté meg,
Hallatszott felülről, mintha küzdenének,
Megfeszített lábak súlyos dobogása,
Titkos erőszaknak vad dúlakodása.
Közbehallott néha egy csikorgó nyögés,
A mellybe kitört a néma erölködés,
Egy-egy káromkodás dörmögő darabja
Fog közül bocsátva, meg’ visszaharapva.
Solymosi fölfelé sietett ez alatt;
És már a hágcsónak legderekán haladt,
Fenn a tompa küzdés folyvást hallatott még,
De ugy vette észre, mintha távolodnék.
Végre sürüebben dobogtak a lábak,
De lágyabb ütéssel, a mint távozának,
S tisztán kivehette dörgeni a vezért:
„Áruló zsivány had! meglakoltok ezért.”
Megfeszité mostan izmai erejét
Hogy hamar elérje a hágcsó tetejét,
S nem soká, az ablakrésbe kapaszkodván,
Végigtekinthete annak boltos odván.
Hosszu, elhagyatott falsikátor vala
Mellynek távolába kémlő szeme hala,
Mellyet függő lámpa homályos bősénye[3]
Megől világított egy mécs fakó fénye.
Nem nyilt abbol ajtó sem jobbra, se’ balra
Szája egyenesen szolgált az udvarra,
Most az is sötét volt, de, ha villant az ég,
Fénye innen és túl egybetalálkozék.
E szűk folyosórul (ismeré Solymosi)
Hányták le a várnak régi birtokosi,
A kit el akartak veszteni s innén vett
Mellette a bástya hóhérbástya nevet.
Nézett s hallgatódzott ottan egy darabig,
A nélkül hogy látna s hallana valamit;
Egyszer kialutt a mécsnek fakó fénye
S láthatatlanná lön a lámpa bősénye.
Lebocsátkozék most a fogas kötelen,
Jártasan tekergett a sziklaösvenyen,
Mellyen biztosabban jött imént fölfelé
Veselényinél, ki azt ugy nem ismeré.
Ez alatt kifogyott az ég a villámbol;
Hulló szövétneke már seholsem lángol,
Gyorsan száguldozó fekete fellegek
Meddő csoportjai boritják az eget.
Elszállt a vihar, de a felleg nem sira
Engesztelő záport pusztult nyomaira;
Itt-amott ha egy-két csöppet elhullatott,
Zúgó szelek szárnyán az is fennakadott.
Solymosi nem soká a táborhoz ére
S ráakadt Vadászi kisded seregére,
Mindjárt félrehitta Vadászit, Feketét
S elmondá azoknak a vezér esetét.
Ott a három hadnagy mély tanácskozással
Húzamos időig suttogott egymással;
Végre elvált tőlük a derék Fekete
S a táborba vévén utját, elsiete.
Ellenben a kettő inte a csapatnak...
De mig ők Murányig küzködve haladnak,
Sólyom szárnyaidon, o tündér képzelet!
Hagyj a sziklavárba felrepülnöm veled. –
Szép hölgye a várnak tünődik magában,
Nyugtalanúl víraszt éji szobájában,
S mintha tán szerelem ellen védné magát,
Harczias pánczélban tölti az éjszakát.
Néha gazdag bibor kerevetjére dül,
Majd sebesen jár kel és beszél egyedül;
Most leűl, majd feláll; nyughelyét nem leli
Arczán indulatok változó jelei.
Csend van körülötte, a vár népe alszik,
Csak a kisded óra szívverése hallik,
Arra veti néha nyugtalan szemeit,
S elmerengve nézi szobor isteneit.
Gyakrabban tekinget a mutatólapra,
Hogy siet, hogy késik, boszankodik rajta:
Éjfélig hibául késedelmét veti,
Akkor sietését rója vétkül neki.
Tán azért nincs nyugta, attól látszik félni,
Hogy kelepczéjébe nem jut Veselényi,
Tőrét bizonyosra hasztalan vetette,
A vezér átlátott cselén s kinevette.
Im, az éjfél elmult, nincs semmi nesz még is,
Melly előbb viharzott, már hallgat az ég is:
S tán alszik a bajnok édesen álmodva,
Hasztalan ül Kádas lesben ólálkodva.
„Esztelenség is volt” monda „amit tettem,
Hogy színes szavakra tervem építettem,
S pártom érdekébe’, jó remény fejébe,
Gyöngéd becsületem koczkára vetettem.
Hisz’ tudhattam akkor s tudtam jó eleve,
Hogy nincs szerelmének mélysége és heve,
Hidegen kiszámolt aljas hadicsel volt,
Hogy bukjék el a vár s egy nő tiszta neve.
Mint írja előre: ‚Ne vedd hizelgésnek
Ha híred beszédit tartom mind kevésnek
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve, ámultomban alig jutok szóhoz.‘
A látott valóhoz! s ‚mely lelkem átrezgi
Nem bírom az érzést szóval kifejezni...‘
Mind szépen kigondolt hazug érzemények,
Csalhatlan tanúi színlelt szerelmének.
És én” folytatá most tüzzel, kifakadtan
„E csalárd beszédre kézvonásim adtam!
Titkos helyet tűztem a találkozásra...
Lesz mit magyarázni egyre avagy másra.
Ah! ha Veselényi mint győzelem-jelet
Fogná mutogatni a kapott levelet,
S kaczajt indítnának Szécsi Máriának
Férfiak iránti büszkesége felett...
Nem, nem...! De láb kopog, hozzám valaki jő...”
Pedig ki volt volna egyéb az érkező,
Mint az öreg Kádas, a ki örömittan
Benyitott s kiálta: „Veselényi itt van!”
Megdöbbent a szép hölgy Veselényi nevén,
Megrezzent a lelke mint a nyárfa-levél,
Sohasem érezte illy gyöngének magát,
Egy szóra sem birta megnyitni ajakát.
Ő, ki félt az imént, hogy a hős elmarad,
Ravaszul kivetett horgába nem harap,
Most, midőn kezében a várt győzedelem,
Azt látszék kivánni: bár ne volna jelen!
Végre, hogy zavarát némileg fedezze,
Örömet szinlelvén: „hol van ő?” kérdezte;
Erőltette hangját, de minden csengése
Mellett elárulta őt a hang rezgése.
Kádas elbeszélte diadalérzéssel
Az álarczosak mit tettek a vitézzel,
A sötét zugolyból hogy’ rohantak elé
Gyorsan a belépett Veselényi felé.
Hogy ragadták őt meg a ki szerencsére,
Fegyvert sem vonhatott maga védelmére,
Egy mordálya volt, de az a küzdés alatt
Nyakából lefoszlott köntösében maradt.
Hogyan hurczolák el záros helyre rabul,
Honnan (biztositá) élve nem szabadul,
Csak, ha felfogadja eskü szentségével,
Hogy Rákóczihoz tér egész seregével.
De a bajnok, ámbár mint a zárt oroszlány,
Dúl-ful, árulói vérét szomjuhozván:
Készebb elviselni örökös rabságot,
Mint e feltétellel nyerni szabadságot.
Most kikelt az özvegy őszinte haraggal:
„Ha! mily durva bánás egy nemes lovaggal;
Utána zsiványkép lest hányni bokorbul,
Hát megől ráütni s rabbá tenni orvul.”
Kádas álmélkodva nézett asszonyára,
Nem lőn gondolatja, elméje megálla;
Végre, összeszedvén a hallott szavakat,
Kérdé: „avagy nem így rendelted-e magad?”
„Igen” felelt a hölgy „s te, a mint elleséd,
Mit szól belőlem a megsértett büszkeség,
Siettél – hogy közbe ne jőjön valami –
Azt vad mohósággal végre is hajtani.
Ki hitte, hogy eljő! ha ezt hittem volna,
Kormányozó tisztem nem ugy vittem volna...
De nem hivém azt és azért adott neked
Haragom játéka ollyan rendeletet.”
„És most, midőn eljött” csudálkozék Kádas,
„Panaszra nem tudom miért nyitod szádat;
Szerencsédet, midőn a vár felszabadul,
Miért kárhoztatod megfoghatatlanúl.
Magának köszönje... senkit ne okoljon...
Rajta állt eljőni, vagy maradni otthon...
Nem hoztuk erővel: ha mégis megjelent...
Szorult állapotunk minden bánást kiment.”
„Oh!” felelt Betlenné „nincs szorult állapot,
Melly lemossa rólunk ezen gyalázatot:
Czél az aljas eszközt soha ki nem menti,
S itt nem Veselényit veti okúl senki.
Ime ő elszánja magát jó hiszemmel,
Bátorítja keblét hősi szerelemmel,
Bérczeket mász éjjel, viharban, egyedül,
Ellenséges várba lép fegyvertelenűl:
És mi bizalmáért miképen fizetünk?
Lábára véletlen bilincseket vetünk,
S kit virágfüzérrel szerelem csalogat,
Rút árulást talál s nehéz rablánczokat.
De, bár viszonozni szerelmét nem fogom,
Őt azért büntetni van-e méltó okom?
Égő szenvedélye, bár nyugottan nézem,
Nem érdemli-e meg hideg tisztelésem?
Ah! a világ előtt – illyen uton győzve –
Engem kárhozatos árulás szeplőz be,
És, mig őt dicsővé teszi a szerelem,
Én varázsló névnek átkait viselem.”
Erre hallgatás lön egy darab ideig:
A hölgy sorra nézte fénylő fegyvereit,
Vagy talán szemei csak tévedezének,
Nem lévén bennök a kormányvivő lélek.
Kádas pedig ott állt egy állóhelyében,
A hallott beszédet forgatá fejében,
A hallott beszédet, a látott jeleket:
Összeillesztgeté gyanúja ezeket.
Tisztán kezdte látni, hogy erősen gyulad
A hölgy kebelében amaz uj indulat;
Nőttön nő tagadva, gerjedez titokban,
Visszafojtva éled mig egyszer kilobban.
Ő ugyan nem bánná, nem törődnék vele
Csak Muránynak sorsa ettől ne függene
S mellyért ő buzog, az erdélyországi párt
Egy ingatag nőért ne vallna ennyi kárt.
De félt, hogy egy perczben, ha szive fölpezsdül,
Átengedi kezét s várát mindenestül,
Büszkeségét, pártja érdekét feledi,
S győztes szerelmének áldozatul veti.
Azt is tudta más részt, hogy e titkos hevet
Hideg tanácscsal már kihűtni nem lehet,
Sem elnyomni többé... ki illyet akarna:
Tűzokádó hegyet tenyérrel takarna.
Most azért mindenkép azon mesterkedett,
Hogyan egyesítsen két külön érdeket:
Hogy, ha a büszke sziv lánczra lesz is verve,
Árulóvá mégse változzék szerelme.
Szóla hát: „Asszonyom, én meg nem foghatom
Miért ne bánhatnál foglyoddal szabadon
És, midőn e cseltől élet függ vagy halál,
Kezedből illy fegyvert ki mért bocsátanál:
Ám, ha világ előtt, mintegy fölöslegül,
Igazolni tetted van könnyebbségedűl:
Íme a mód, mellyen e czélt is eléred:
A fogoly vezérnek kezedet igéred...”
Mária, e szókon igen megütközve,
„Ki beszél itt kézről” vága gyorsan közbe,
„Ki kérd illy tanácsot tőled s ki emleget
Gyáva nőhöz illő hitvány szerelmeket...?”
„Hallgasd végig előbb asszonyom” mond amaz,
„És ne szaggasd félbe jó czélu szavamat:
Mondám, a vitéznek kezedet nyujthatod,
Csakhogy a feltételt illyen formán szabod:
‚Jól van, ám legyen meg, birja hát a lovag
Egy feltétel alatt szívemet s jobbomat:
Ha esküt teszen hogy Ferdinánd királytol
A szabadság ügyhöz – Rákóczihoz – pártol.‘
Ezt, ha szerelmének nem a vár birtoka,
Hanem személyed volt felingerlő oka,
Megtenni éretted nem olly nagy áldozat,.
S te győztél, mert dicsőn nevelted pártodat.
Ellenben, asszonyom, ha nem fogadja el,
Aljas haszonlesés vezérli, ott a jel!
Akkor kitűnik, hogy csábitó és csalárd,
Akkor méltán lakol... érdemli a halált.
Igy, a rágalmazó kaján világ előtt,
Ha ő halált választ, te nem lészsz felelős:
Akár a bástyáról fővel levetteted,
Akár kegyelmet adsz s szeliden bünteted.”
Elhallgatott Kádas. Nem felelt Mária,
Szép arczát lehajtá fekvő karjaira;
Tünődött sokáig, és mire felálla,
Rózsát nyomott vérből fejér homlokára.
Szóla most: „Hatalmas két erő küzd bennem:
Lázad egész lényem férfi járom ellen;
Másrészt a köz ügyért élek s mindenáron
Annak előmentét ohajtom, munkálom.
Szeretem egyéni szép szabadságomat;
Tőle megfosztatnom... iszonyu gondolat!
És minden bilincstől visszaborzad kezem,
Mert csak hidegségét, csak sulyát érezem.
De midőn ama szent szabadság követel
Tőlem áldozatot és választanom kell:
Akkor... ha a köz jót előmozdithatom,
Keblemben az önző szívet megtagadom.
A lovag kezem közt. Fogsága, halála
Ügyünknek bizonynyal szolgálna javára,
Mert midőn nagyot veszt és gyengül az ellen,
Nem lehet: a más fél hogy nagyot ne nyerjen.
De ha Veselényit pártom szent ügyének
Buzgó és hatalmas bajnokúl nyerém meg,
Nem tettem-e igy mind emberileg szebbet,
Mind az ügyre nézve nyereségesebbet?
És ezért... nem másért... igen, csupán ezért
Elszántam... férjeműl fogadni a vezért;
Szenvedni egymagam gyülölt bilincseket,
Ha szabadnak látnám végre a nemzetet!
Most eredj s tudassad. Megállj... azt ne hazudd,
Hogy erről valamit talán szivem is tud:
Mert nem hő szerelem... oh! kinos áldozat
Adja – szivemet nem – csak hideg jobbomat.”
Kádas eltávozék. Sietett az öreg,
Szólítá asszonya, de nem hallotta meg;
Vagy talán jól hallá, csak félt visszaménni,
Hogy szavát megbánta s vissza fogja venni?
Mária még egyet kiáltott utána.
„Elment már!” sohajta s tűköréhez álla
Kalpagát fejéről egy szögletbe dobta,
Hollószín fürteit körül leontotta.
Hollószín fürtei a mint leomlának,
Elfödék pánczélját karcsú derekának,
Eltakartak mindent a mi csak férfias,
Válltól csipejéig nem látszik semmi vas.
Csak mellén tör elő, jobb és bal oldalon,
Sötét fürtök közűl egy-egy ezüst halom,
Mellyen a mécs fénye játszik enyelegve
És hullámzik rajta, mintha az remegne.
Vagy valóban remeg a szép hölgy kebele
S a hideg kemény ércz, az is remeg vele?
Mi az, a mi bántja: borzadó félelem?
Vagy sokáig szunnyadt, nem ismert szerelem?
Érzi-e már szíve – a mit szája tagad –
A csiklándva metsző lelki fájdalmakat?
Érzi-e a lángot, melly midőn áthatja,
Fázlaló hevétől reszket minden tagja?
Nem, mégsem szerelem... lám nem hiszi ő sem,
Hogy szerelme birna kelni olly erősen:
Tán csak álmatlanság vett hatalmat testén,
A miatt lön roszul, forró lázba esvén...
Ellankadva dölt le bársony pamlagára,
Kádas visszajöttét rettegve és várva,
Ki az alatt az éj visszhangját fölveré,
Kopogván a lépcsőn le, a börtön felé.
Hallá kopogását a vár nemes foglya,
A ki négy fal között ült nagy-buslakodva;
Háborús melléből sóhajok kelének:
Kínai s átkai vészes szerelmének.
Nem félt a haláltól: hányszor látta szembe?
Hányszor ingerlé azt, ütközetre menve?
Rabságát se’ bánná, ha vére szakadva,
Kétségb’esett harczon jutott volna abba.
De egy asszony által ekkép kijátszatni,
Élni gúny alatt és boszút nem állhatni,
Szenvedélye tárgyát átokkal illetni,
Vérét szomjuhozni – és mégis szeretni...
Majd higgatag vérrel rágondolni végre
A kemény vádlóra, a kötelességre,
Látni ennek rémét, mint halálfőt, jelen,
Mellyet a gyalázat kinos fája terem...
Kell-e még egyéb ok, hogy kétségbe essék!
Égő szerelem és fagyos kötelesség:
Az kigúnyoltatva, eldobva, megvetve;
Ez fenyegetőleg ujjait zörgetve. –
– Megbirá nagy lelke a kemény ostromot,
Megrendűlt alatta, de le mégsem rogyott;
S most, a mint erében lohadni kezd a vér,
Szokott szilárdsága s nyugalma visszatér.
Helyzetét vizsgálja. Nem kétkedik semmit,
Hogy hiv seregétől várnia nincsen mit;
Sőt, a mint eszébe jutnak rendeleti,
Szégyenli azokat s keserűn neveti:
Mint ha meg lett volna verve kemény bortul,
És most józanodnék zavaros mámorbul,
És, eszébe jutván egy-két dőre tette,
Félne: hátha mégsem álomban követte.
De ébren, józanúl, miképen jöhetne
Veselényi Ferencz olly balga ötletre:
Ellenséges várban lövéssel adni jelt
S hinni hogy az őrség nem gyanít semmi cselt?
Vagy, hát várhatá-e, hogy (a mit meghagyott)
Szabadítására jőnek a hadnagyok
S rögtön, egy rohammal beveszik a várat,
Mellynek vívásából őmaga kifáradt?
Felkaczagott erre, keserűn, hangosan;
Érezé hogy sorsa egy nő kezében van
És, amint füleit kopogás üté meg,
Ugy képzelé, mintha gyilkosi jőnének.
Most csikorgott a zár és kiöltött nyelve
Kétszer visszapattant, nagy kulcscsal tekerve:
Megnyilt a vas ajtó és, aki belépett,
Kádas Márton emigy kezdé a beszédet:
„Ugy hiszem volt időd uram, nemes lovag,
Jól szemügyre venni az uj szállásodat,
Mely erős falával talán meggyőzhetett
Hogy kegyelemtől függ eljátszott életed.
De im, midőn épen kezében a halál,
Nagy lelkű asszonyom szabadságot ajánl,
Jobbját azonfelül – ha a nemes vitéz
Rákóczi s a vallás ügyéhez állni kész.
Ellenben, ha magad annyira felednéd,
Hogy ezen feltételt igy is visszavetnéd,
Akkor... a szép hajnalt többé nem láthatod:
Menyegzős ágy helyett választál vérpadot.”
Hallván e beszédet bajnok Veselényi,
Szíve gyors örömnek mármár kezde nyilni;
De, midőn Kádas a feltételhez ére,
Összekulcsolódék s visszahökkent vére.
Végre felelt büszkén: „Szünjék meg” izeni
„Asszonyod lelkemet tovább kisérteni,
Mert nincsen előttem semmi drága – ollyan,
Hogy hűségem árán is megvásároljam.
A grófné tudja hogy nem szabad éltemmel,
Gyilkosságra talán vetemedni nem mer:
De inkább választom a tőrt, vagy vérpadot,
Mint akármi dijért ama gyalázatot.”
Kádas megütközék e kerek válaszon,
Nem várta hogy a hős olly hamar válaszszon.
„Kérj időt” unszolta „és határozz jobban:
Lovag... minden késő ha a mécs kilobban!”
Igy szól amaz kérve, de a hős nem felel,
Csak megrázza fejét gazdag fürteivel,
Nagy sötét szemeit a szólóra veti,
Mellyek égetését Kádas nem türheti.
Megfordúl tehát és a rabot elhagyja;
Küzd a kulcs a zárral s fogát csikorgatja.
Csörömpöl a vas rud a nehéz ajtókon
S elhal a kopogás messze folyosókon.
- Megjegyzés
- ↑ Elbeszélő költemény, más elnevezéssel verses elbeszélés vagy költői elbeszélés 19. századi elnevezése (költői beszély).
- ↑ Sillámlik: tájszó a nép ajkán. Mondatik arról, a mi sötétben fehérség vagy világosság által feltetsző ugyan, de fénye nincs. Tehár nem az a mi csillámlik; – s mivel helyette más szavunk nincs, talán az irodalmi nyelvbe is fölvehető. A. J. jegyzete.
- ↑ Bösény: lantorna. Hártya, mit üvege gyanánt használtak: ablakhoz, lámpához. A. J. jegyzete.