Mortua est (Révay Károly)
| Mortua est szerző: Mihai Eminescu, fordító: Révay Károly |
Mint a siri mécsnek végső lobbanása,
Éjféli harangszó méla konduiása,
Édes álom szárnya, mely utolsót rebben:
Úgy száll a te lelked a bús végtelenben.
Elröpültél, mikor fakadtak a rózsák,
Mikor a folyóban fürdőit a menyország.
Amikor az éjnek fényes királynője
Palotákat rajzolt a sötét felhőre.
|s én latiak most is, mint egy ezüst árnyat,
Amint a tejuton suhog a te szárnyad:
felhők vállán lépkedsz liliomfehéren,
Hulló csillagok közt, sugár özönében.
ÍSfisz a fény előre s emel a dal égbe,
Kebleden kezecskéd keresztbe van téve:
Mintha csak valami káprázatot látnék,
Ezüstös, aranyos minden piciny árnyék.
S mig röpül a lelked a végtelenségben,
Kihűlt fehér tested bánatosan nézem;
Imikor a halál koporsóba tette:
Ijkad végmosolyát rajta felejtette.
Lelkeinet szünetlen mardossa a kétely;
Halavány leánykám, miért is mentél el?
Szép és ifjú voltál, remeke töké'ynek!
Vagy tán szüksége volt csillagra az égnek?
Ó! tán túl a felhőn palota á^ll diszül,
Melynek aranyboltja csillagokból készül:
Lángpatakot tiszta szinezüst hid ivez,
És gyémántos partot zengő virág hímez?
Te menyei szépség, tán oda sietsz fel
Sugaras hajaddal, csillagos szemeddel?
Égszínkék ruhádra aranyszál van fűzve,
S rubintos koszorú homlokodra tűzve.
Csillagözön fénylik utján a halálnak.
Az élet ösvényén lázálmok találnak;
A halál egy világ fakadó virággal,
Az élet egy mese sivár pusztasággal.
Vagy talán máskép van? Hihetetlen volna!
Szivemet, lelkemet kételybe sodorja.
Alikor csillagokat látok alámenni,
.Hiszem, hogy a világ csak egy puszta semmi.
Ha egyszer az égbolt hasadozna széjjel,
S a semmi lehullna zordon éjjelével:
Rászakadna az ég az egész világra,
S eltemetne mindent az örök halálba...
O, ha ezt a földet egykor e sors éri,
A te forró lelked sem fog visszatérni;
Lues-oiivos hangod elenyészik nyomban,
S iüiomos lelked por lesz egy halomban.
Te gyönyörű holttest, te szépséges angyal!
Megérinílek mégis kettétört lantommal.
Te már odafönt vagy; többé nem siratlak,
Mint egy odatévedt sugarát a napnak.
Íme a nagy kérdés: lenni vagy nem lenni?
Mélységes értelmét érezi mindenki.
Ami nem létezik, gyötrelme sincs annak,
Az életben pedig csak fájdalmak vannak.
Ez a lét egy sivár, őrületes eszme,
Ami érzékünket meg kell, hogy tévessze;
Századok mivolta ellentmond egymásnak,
Legyen inkább semmi, mint álomlátások!
megtestesült álmok egymást űzik sorban,
De mind odavesznek a temető-porban;
Nem tudom fölérni eszméjét a sírnak!
Ilit tegyek? nevessek? káromoljak? sírjak?
De miért? Őrültség minden e világon!
Elmúlásod okát sehol sem találom,
Ragyogó alakja a mi bús szívünknek,
Csak azért születtél, hogy el is hagyj minket!
istentelen rejtély! Érteni ki bírja?
Kincs az Isten neve homlokodra írva!