Mortua est (Brán Lőrinc)

A Wikiforrásból
Mortua est
szerző: Mihai Eminescu, fordító: Brán Lőrinc
Brán Lőrinc és Révay Károly, Román költőkből, Nagybánya, 1910, 9.-12. o.


Pislogó mécs mely ég nyirkos kripta talán
Harangnak kongása az éjféli órán
Egy álom mely szárnyát fájdalomba mártja,
Úgy költöztél te is egy másik hazába.

Elmentél a mikor derűs virány az ég
Ezüst vizek felett csillag özöne ég.
S a bárány felhőket, mik úsznak a légben
Az éj királynője világítja szépen.

Látlak téged ! mint egy fényes ezüst árnyat
Az égbe indulva felemelve szárnyad.
Felhők között jársz már oly bús haloványan
Fénysugár esőben csillag havazásba:

Egy sugár, mi viszen, egy dal emel téged.
Fehér márvány karod kebeledre téve :
Ezt a káprázatot elbűvölve nézem, —
Ezüst van a vízen és arany a légben.

Hogy halad az űrben a te tiszta lelked.
Nézem vissza;;..., fehér hideg tested,
Hosszú ruha rajtad, koporsóban vagy már,
S ajkadon egy mosolyt felejtett a halál.

És kérdem lelkemet, melyet mar a kétely,
Te halovány angyal tőlünk mért mentél, el?
Nem voltál te bájos, eszményi és tiszta ?
Vagy tán csillag voltál, mely égbe tér vissza?

Tán lehet hogy ottan tündér várak vannak,
Miket arany ívvel csillagokból raknak,
Tüzes patakokkal és ezüst hidakkal,
Gyémántkő partjukon zengő virágokkal!

És te ottan haladsz, te isteni alak!
Napként ragyog szemed, sugárból font hajad,
Arannyal behintett kék ruha takaród,
Ékköves koszorú övezi homlokod.

A halál egy Cháos, csillagoknak árja,
Míg élted lázadó álmoknak hazája;
Egy világ a halál, napok rózsák benne,
Míg élted egy üres, egy egyhangú rege.

Vagytán lehetséges? oh! hogy higyjem én el!
Hívő eszemet már megszállja a kétely!. . .
S ha csillagok hullnak s kihűl a nap itten,
Nem-e azt kell hinnem, hogy semmiség minden!

Az ég kárpitja is tán leszakad, széjjel
S alá hull a semmi kietlen éjjével,
Fekete lesz ege a setét világnak,
Mint múló prédája az örök halálnak.

És akkor, ha így lesz, meleg leheleted,
Nem tér vissza beléd sem az örök lelked;
Akkor édes hangod néma leszen mindég,
Akkor ez az angyal pornál nem volt egyéb.

És mégis te halott, te szépséges agyag!
Hozzád érintem én eltörött lantomat,
Nem panaszlok többé, te ott vagy már távol
Oda tévedt sugár világ cháoszából!...

S azután ; ki tudja, mi volna jobb itten ?
Lenni vagy nem lenni? mert azt érzi minden,
Hogy az, a minin csen, fájdalmat nem érez
fájdalomé éltünk, nem a gyönyöré ez.

Lenni? Egy őrültség, egy sivár gondolat,
Meghazudtol füled s szemeid megcsalnak,
Mit e^y század állít, más tagadja lenni ;
Egy sovány álomnál többet ér a semmi.

Testet öltött álom kergeti az álmot,
A sír szája pedig nyitva vár reájok,
Gondolatim pedig agyammal nem bírnak.
Hátaidként nevessek? átkozódjam? sírjak?

Minek is? hisz minden nem őrült fogalom ?
Vagy a te halálod mért történt angyalom?
Vagy van-e érelme, te mosolygó alak ?
Hogy csak azért éltél, hogy sírba zárjanak??

Hogy ha van értelme visszás, ateista
S halvány homlokodra nincsen Isten árva ...