Moesta et errabunda (Juhász Gyula)
Ágota, mondd nekem, szíved elszáll-e néha
Túl gyászos tengerén nagy városunk sarának
Más óceán felé, hol örök tünde ég van.
Oly kék és mély, miként szüzesség tisztasága,
Ágota, mondd nekem, szíved elszáll-e néha?
A zengő tengerek dajkálják bánatunkat,
Mily démon adta e rekedt, mély dalolóknak
A szelek orgonáit, melyek zokogva zúgnak,
Ki tette lágy bölcsőkké, lallázva altató dalt,
Hogy zengő tengerek dajkálják bánatunkat?
Vígy engem is vagon, vágtass velem, hajó,
El, el, hol nem iszap lesz a bánat könnyes árja.
Igaz, hogy bús szíved, Ágota, így dalol:
El innen tőletek, panasz, vád, messze tájra,
Vígy engem is vagon, vágtass velem, hajó!
Mily messze vagy te már, illatok édene,
Hol kék azúr alatt minden víg szerelem,
S hol minden szerelem szeretni érdemes,
Hol a szív gyönyöre szűz örömet terem,
Mily messze vagy te már, illatok édene!
Zöldellő édene kisgyermek álmainknak,
A dámák, a dalok, a csókok, csokraink,
Domb alján hegedű, mely sírva-ríva ringat,
Borok és bokrok is, hol esték fátyla ring,
Zöldellő édene kisgyermek álmainknak:
Ó ártatlan liget, tilos gyönyörrel telve,
Oly messze, távol int, mint India vagy Kína,
Vissza se hívja már vágyunk esdő keserve,
Ezüstös fuvolánk vissza hiába sírja
A tiszta ligetet, tilos gyönyörrel telve!