Moesta et errabunda (Kosztolányi D. fordítása)
Nem fáj a szíved néha, Ágota,
a vágy a tengerekre sose űzi,
e sártengerből nem vágyol oda,
ahol a víz mély, kéklő, tiszta, szűzi?
Nem fáj a szíved néha, Ágota?
Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!
Míg zúg a szélvész roppant orgonája,
a víz, ez a rekedt dalos viraszt,
s lágy, lassú bölcsődalt dalol reája.
Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!
Ó vígy, vagón! hajó, vígy messzire!
Itt sár lesz a szemünk könnyharmatából!
— Ugye ezt mondja Ágotám szive:
csak messze a bűnöktől, élni távol,
ó vígy, vagón! hajó, vígy messzire!
Mily messze vagy te, illatos berek,
hol csók, öröm víg társa az azúrnak
s a szív nem álmot, árnyakat szeret!
De tiszta, édes, mély gyönyörbe fullad!
Mily messze vagy te, illatos berek!
De gyermeki szerelmünk édene,
futkározás, csók, dal, csokor, lopott szó,
a domb mögül felsóhajtó zene,
a hűs sűrűn forgó mézízű korsó,
- de gyermeki szerelmünk édene,
hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk,
messzebb vagy-e mint India s messze Kína?
Mért nem lehet életre keltenünk?
Ha téged egy ezüsthang visszahína,
hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk.