Mind föllebb,… magasan
szerző: Somlyó Zoltán
Csak a boldogságból bukik le a szív.
A fájdalomban nincs út lefelé!
Csak mindég föl a bánat tiszta útján!
Én már az Egekig magasodom...
Mindenik seb egy létrafok alattam
s a létra csillagok közé mered.
A hold éles karéján túl.
Túl mindenen. Túl a világokon.
Éterré lessz a test. Így lessz a test is lélek...
Könnyű vagyok. Ha mérem magam,
oly könnyű vagyok, mint a lepke,
amely a kerti lámpa fénye körül
elszántan, hetykén mutogatja
verdeső szárnyát; s lassan-lassan
megpörkölődve, még egy fordulót
táncol a sárga fény körül,
min akinek már minden mindegy...
Szállongott, táncolt, fényt ivott,
részegedett - s mi van még hátra?!...
Csupa szánalmas semmiség!
Nem érdemes érte nem élni!...
Aztán?... Aztán lessz, ami lessz!
De szentség, hogy volt, ami volt!
Az az enyém! A kalmár számít.
Én nem számítottam sosem...
Most minden voltak fájdalmával
megpörkölődve, könnyű-lengén
szállok mind föllebb, magasan;
mind könnyebb leszek s fenn, a bánat
hűs éterében már dalolva,
csapom magam a kerti fényből,
önnön fényembe burkolózva,
földi égből önnön egembe...