Mindég gyűlöltem én...
szerző: Somlyó Zoltán
Mindég gyűlöltem én a boldog nőket,
kik fogsorukban hordják a mosolyt;
kiket a síma szavak illatával
az unalom parfőmje meglocsolt.
Tőlük távol van a könny tartománya
s a fénylő ciprus vélük nem rokon.
Mi nem nevetünk se földön, sem égben:
csak légy szomorú, édes feleségem!…
Te sokat sírtál már s mind énmiattam,
a szádon sokszor görbült már nevem.
A végzetesség ropogtatja szívünk:
én veled megyek és te jössz velem.
És sokszor fáj, hogy nincs okod mosolyra
s hogy mégse sírsz, ó, ez be sokszor fáj!
S mégis: legszebb a csönd a setétségben –
csak légy szomorú, édes feleségem!…
A vídámság a lenge lelkek fénye;
a mi életünk nehéz, fénytelen.
Egymásnak árnyát látjuk a sötétben –
s ki sötétben van, félni kénytelen…
… Ha nem lennénk egymásnak jója, rossza –
két lomb, amely egymásra nőtt a fán:
nevetnénk tán e földi ferdeségen…
Csak légy szomorú, édes feleségem!