Militat omnis amans et habet sia castra Cupido
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Ejnye kisassszonykám! meggondoltam biz azt, hogy elsőben is a
verseket méltóztatik elolvasni. Bánom, hogy nem azt parancsoltam vala,
hogy olvassa el, talán rá se nézett volna. Be Éva-természet! Mert
ugyan a megtiltott fának csak virágit szagolta, de az egekre kérem,
meg ne kóstolja gyümőlcseit. S még az öreg úr is elolvasta? Sőt azt
mondják, hogy még így kiáltott fel utána: O! mihi praeteritos referat
si Jupiter annos!
Kisasszonyka! Ettől a bakkancsos ruhába őltözött pajzán
Múzsától úgy őrizkedjen kérem, mint azon ifjaktól, azoktól az elmés
veresnadrágos stutzerektől, akik szűntelen a kisasszonykának őrajtok
való győzedelmeit pengetik szájokon. Őrizkedjen, mondom, mind azoktól,
mind ezen világi libériás versektől, különben félő, hogy a veres
gyűrű botról mézet fog kóstolni és meg talál, kincsecském, halni
─ metaphorában. Én oka nem leszek, jobban javaslom, hogy ezeket
elfordítván, csak azokkal az apáca- színűekkel méltóztassa magát
múlatni. Csókolom kezecskéit.
Tiszteletreméltó öreg úr!
Én felkelvén és az úr vén orcáját megbecsűlvén, arra kérem, hogy
ezen hívalkodó veres úrfiak közé ne adja magát, mert vagy fekete véres
az ilyenekkel meg nem egyezhetne, vagy ha ifjúi múlatságit akarná az
úr megújítani, azt találnák ezek a páfusi vitézek mondani, hogy Turpe
senex etc. Tisztelem a Nagyasszonyt is. Ugyanezt méltóztassa az öreg
úr az udvari káplánjának, annak a kegyes és jámbor szent embernek
megparancsolni, mert őkegyelme a lelkit keresvén, levetkezte a
testieket és csak titkon szokott felőltözni.
Ha katonáskodnak minden szerelmesek,
Köztök egy jó zsoldot magam is keresek.
Bár sok félelemmel, veszéllyel teljesek
Az éjjeli csaták, ostromok és lesek.
Ha a kétfejű sas rettentő ezere
Számába lágy szivem íródni nem mere,
Hadd legyek egy nyájasb tábornak embere,
Amelynek kétfejű galamb a címere.
Nemzeti címerén látszik kettős kereszt,
Mert két személyre néz itt a házi kereszt;
Hogy túlfelől négyes fehér vizet ereszt,
Homályba akarom hagyni most egyszer ezt.
De hármas halmának célját kitalálom,
Mert amikor végbe megy a diadalom:
Két halom közt épűl egy harmadik halom,
Ezt Évától fogva szűli a fájdalom.
Nincs egy lovassa is szerelem-istennek,
Mind gyalog katonát verbuválnak ennek,
Akik midőn mennek, egy helyben pihennek,
Mars helyett kellemes Ámorokon mennek.
Vitéz táborának nincs uniformissa,
Mert meztelen maga a Generálissa,
Nincs semmi sisakja, páncélja, paizzsa;
Várát az ellenség hogy jobban megnyissa.
Távolról győz nyájas kacsingatásokkal,
Mint megannnyi szivet gyújtó gránátokkal,
Ámor fellobbanván két szemben lángokkal,
Az óhajtás szelén repíti azokkal.
Némelykor a várat felkéri levele
Ámornak nevében, igérettel tele!
És ha a kommendáns nem tetszőn felele:
Titkosan dolgozó spiont is kűld bele.
Mikor pedig közel birkóznak egymással:
Nem rongálják egymást erős bajvívással,
Leggyakrabban győznek lágy orcafogással,
Öleléssel s gyenge kézszorongatással.
Kivált legerősebb tűzet akkor nyelnek,
Mikor hév csókokkal egymásra tüzelnek;
És ha a várból is hasonlón felelnek:
Akkor a vitézek helyet alig lelnek.
Mihelyt szikrát kapnak szíveknek lángjától,
Tüzet lobbantanak ajjakok ágyától,
Észrevévén nyájas elcsattanásától,
Talpig felgyúladnak egy-két csókocskától.
Mint mikor egy csillag a tűzi munkába
Felgyúl és szikrája ér a másikába:
Az is tüzet kapván tőle hamarjába,
Ontnak ezer szikrát egymás szikrájába.
Így mikor kőlcsönös lángokhoz értenek
S egymásra szapora csókokat hintenek,
Melyeket, óh csalfa szerelem-istenek!
Hány bágyadt nyögések s könnycseppek követnek.
Magamnak is vagyon annyi bátorságom,
Hogy az ellentálló határt én bevágom,
A várnak domború bástyáit meghágom
S fokára feltészem győző myrtus-ágom.
Ha a nagy Ulysses Trója fala mellett
A Pallás várából kifolyó vizellet
Al-lyukán bémenni hajdan nem szégyenlett,
Mikor vitézkedni olyan helyen kellett:
Én is azt kikérem katona létemre,
Hogy egy jámbor lélek se vesse szememre,
Hanem hajtván semmit büszke szeméremre,
Az ilyen búvócskát bízom az öcsémre.
Függ még magyarosan rajtam a fegyverem,
Mely Ádámtól maradt s velünk együtt terem;
Kivont éles karddal bérontván, megverem
Saul és Dávidként az én tízezerem.
Egy káplár-aljával mihelyest sort bontok,
Már a nagy corpussal azonnal bérontok,
Hymen sorompóját bétörvén, vért ontok,
Míg tőltéstől ki nem űrűl a patron-tok.
Azalatt a várat az aljánál combba
A kűlső posztokról verdesi két bomba;
Míg az elhalt vitéz az én hatalmomba
Kapituláción feladja azomba.
Ekkor megcsókolván szép kommendánsnémat,
Sergemmel megteszem néki parádémat;
Nyalkán félrevágom eltévén spádémat,
Fehér s piros rózsa színű párdupémat.
A szűz Komáromot mihelyt így megvettem,
A vízi városnak kúlcsát félretettem:
Ámor mosolyogva nézi vitéz tettem,
Győzedelmi nótát danolván mellettem.
Boldog ostrom! ha ki elesett is azon,
Felkel, bár félhóltan hevert is a gazon;
És ki a csatáról nem ment el szárazon,
Annak lesz jutalma a levert amazon.
Óh, százszor szerencsés alkotmányú kis vár,
Amely midőn egyszer így lerontatott már,
Magasabb tetőre épűlést akkor vár,
Míg az idők száma kilenc hónapra jár.
De a vár ha sokat attakirozódik,
Csillámló ablaka hományba vonódik,
Vakolatlan fala ráncokkal szántódik,
Megrokkan és végre franc kézre adódik.
Azonban kímélni magát sok száz kába
Nem tudván, plezurt kap a heves csatába;
Kankóba és cifra francia ruhába
Megy az invalidus katonák házába.
Ámde akik tudják kímélni magokat,
Sem azomba el nem vesztik kurázsokat,
Azok élik vitéz módra világokat,
Azok fűzik arany láncra a rabokat.
Az a víg jegy alatt született katona,
A szerencse s öröm annak tulajdona,
Annak fejére száll zőld myrtus-korona,
Melyet a gráciák legszebbike fona.
Nevét hordja Ámor aranyos szárnyain,
Éneklik a nimfák Cyprusnak partjain
A szépség angyala vezetvén karjain,
Úrrá teszi kedves főldi angyalain.
*
Óh! ha rám akadna az angyalabbika,
Akinél még könnyen hasad a pántlika:
Főkapitányságot adna a taktika,
Tudom, bárha még most vagyok is közfika.