Mikor gyúlnak az esti lámpák
szerző: Sárközi György
Fáradt szemmel, tintás körömmel ballagok én is, mikor gyúlnak az esti lámpák,
Hazafelé… Ó, hol az én hazám? hová vetett e rosszkedvű, lanyha szél,
Mely arcomba szórja a körút porát s meglengeti a siető leánykák
Térde körül a könnyü ruhát… Ó, mennyi ember s mind oly hiába él.
És köztük én… kivül-belül kissé kopottas, kissé gyürött s nehéz szomorúsággal
Árnyékos senkifia… Kényes óra, ki meg-megakad, de ha megrázzák, ujra jár…
S hol késik, hol siet… Sohasem tud együtt forogni a világgal…
Valami már nincs benne rendben… Vár és maga sem tudja, mire vár.
Talán, hogy egy sosemlátott madár a sápkóros fákról vállára szálljon,
Talán, hogy hozzászegődjön az, ki többé nem engedi el kezét,
Talán, hogy az aszfalton csoda essék s egy rázkódó koldus gyógyultan fölkiáltson,
Talán csak arra, hogy a magasban sirva megzendüljön a telefonvezeték…
Bolondos álmok csiripelő verébseregével igy ténfergek Budapesten,
Mikor gyúlnak az esti lámpák és zsong a város, mint a mezők dallamos,
Lengő tücsökzenéje… S egy komoly, erős hang szólít, a rendőr, vagy az Úristen:
„Fiam, ne járjon alva az utcán, mert elgázolja még a villamos.”