Micsoda év!... Micsoda tél!...
szerző: Somlyó Zoltán
Az alkonyat már ballag fenn a havas háztetőn,
a bús hideg a csontba fú szivet remegtetőn.
Alig hat óra; bámulom a fagyott ablakon
a téli tájnak borúját, amerre én lakom –
a fagyott ablakon.
Az egyik háznak tetején a dróton csüng a hó:
ki tudja, milyen hír repül át rajta, rossz-e? jó?
Egy másik házon lobogó, piros, zöld és fehér,
lobog, lobog s e lobogás ma már nem messze ér –
piros, zöld és fehér...
Amott, a rozzant ablakok mögött kis mécsvilág,
a kapualjban reszketőn vihognak bús rimák.
Köztük egy lappangó alak: osonva jár a kór,
és rettenetes mérgiből szegény szivekbe szór –
osonva jár a kór.
Micsoda év!… Micsoda tél!… Mely rémes pusztulás!
Reszketve él a gőgös úr, pór s a pap, a csuhás!
A gennyet köpködő halál ma itt és holnap ott
ereszt el undok mély vizén sok árva csolnakot –
ma itt és holnap ott.
Csukott kocsikban utazik és autón és vizen,
csontos, behorpadt vállain mindenkit elviszen?
Lagunák, hidak és folyók, faluk és városok
mind az ő undok, rémes munkájátul sárosok –
faluk és városok...
… Feléd tekintni sem merek, egyetlen, drága nő!
Szivemben érted forró láz fogan, oly rekkenő!
Mi lenne, ha egy reggelen – egyetlen angyalom –
te sem lehetnél már egyéb: halott és gyatra lom…
Egyetlen angyalom!
Az ujjaidnak rózsaszín hegyében mind a vér
megállna és a körmeid, mint rózsafán a dér…
és édes szádon kétfelől hideg szaladna át
s fekete felhő nyomná le keblednek vánkosát –
S hideg szaladna át...
A térd, amelynek bársonyán a boldog út szaladt,
kihűlne ott az illatos selyemszalag alatt.
S megszűnne minden, minden ott a vállfűződ felett
és pondrók szívnák véredet az ajkaim helyett…
a vállfűződ felett...
Hozzád sietnék most. Oly szörnyű rémület e perc.
De – oly szegény vagy, félsz, talán még rámnézni se mersz.
Még meghalni se vón erőd együtt velem, talán!
Sem inni velem áldomást az élet asztalán –
talán, talán, talán...
Hogy így két ember kétfelé sóhajtson alkonyon:
mily átkozottul szörnyű kín, egyetlen angyalom!
Hogy le sem írhatom neved, mert másé az a név!
És napok múlnak s nem hoz minket össze már az év…
Mert másé ez a név!
Ne félj, veled, veled vagyok, nincs köztünk semmisem!
Csupán a tiltó végzet s a halál, én kedvesem!
A perc, ha múl; a nap, ha tűn; az éj, ha rámborul:
mindég utánad ballagok, örökös vándorul –
az éj, ha rámborul...
A nagy járvány idején, 1918