A lap feldolgozottságának foka

Mi a haza?

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Mi a haza?
szerző: Ábrányi Emil

Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
Így szólott apjához, édes szülejéhez:

"Kedves apám, lelkem, valamit nem értek;
Ha ti a hazáról, ti nagyok, beszéltek,
Szemetek - jól láttam - majd könnyekben ázik,
Majd kigyúlad, lángol, tüzesen szikrázik.
Kedves apám, töröm a fejemet régen
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem."

"A haza: ez a föld, hol világra jöttünk,
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk -"

"De hiszen az ég nagy s mindenütt egyforma!"

"A haza: e tájék, kéklõ hegyek orma,
Minden, a mi itt van és szívünknek drága,
Levegõje, napja, vize, rónasága,
A virág a réten, a madár az ágon -"

"De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben,
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bõség -"

"Több a haza ennél: nagyság és dicsõség,
Öröm és gyász együtt! Nyomorulttá válik,
A kitõl elvették s megsínyli halálig.
Nappal nincs nyugalma és éjszaka rémek
Veszik el az álmát! -"

"Én nem sínyleném meg!
Mindenütt, van játék, mindenütt van lepke!"

"A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje,
Oltár, mely elõtt csak fejlehajtva. térden
Áldozik az ember!"

"Jó atyám, nem értem!
Magyarázd meg jobban!"

"Hallgass ide gyermek!
Apuka mesét mond... Hallgasd s jól figyeld meg!"


Egyszer volt... régen volt... Üldözõbe vették
És addig bántották, addig sértegették,
Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
Többé sohse látja, nem kivánja látni,
Ezután idegen Istent fog imádni,
A magyart gyûlölni és utálni fogja,
Ha keresztre húznák, nézné mosolyogva,
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!

Szólt és ment haraggal s ádáz gúnykaczajját
Gõgös üldözõknek vitte a fülében.

                *

Az idõ homokja pergett lassan, szépen.
Költözõ madárka, mely vágyát követve,
Tízszer is, húszszor is útját arra vette,
Hova fecske, gólya híven visszajárnak
Nyíló kikeletkor: a magyar határnak.
Pergett az idõnek halk homokja szépen,
És az, a ki látta lobogó dühében
A haragos embert ezelõtt sok évvel:
Most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel.
Grófokkal komázik és hajlong a lába
Idegen királynak fényes udvarába'.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
Hogy sürögve járnak körülötte szobák.
Tündöklik a napfény aranyos ruhában,
Serleg a kezében és mosoly a száján.
Herczegek, bárók közt oldódik a nyelve.
Ime most is ott ûl s poharat emelve
Szól a társasághoz harsányan, kevélyen:

- "Bor, paripa, mámor, kártya, koczka éljen!
Éljen a szerencse és a szivtelenség,
Hogy a koldus erkölcs czondráit nevessék
S hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig
Minden a világon... csak a haza veszszen!" -

Mikor ezt kimondja sáppad, összerezzen,
Szemei forognak, kábult agya szédül,
S mintha el akarna válni az eszétûl,
Fölkaczag, kikelve rettentõn magából,
Azután a könnye omlik mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szivébe
A lenézett, gúnyolt távol haza népe,
S örült szerelemre gyúlad meg iránta,
A kit úgy gyûlölt, hogy pusztulásnak szánta!

Ittas czimborái lassan szétoszolnak,
Dünnyögik magukban: Majd jobban lesz holnap!
És õ maga, rémült inasokkal szemben,
Ott zokog sokáig az üres teremben.

És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
A hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
De hiába minden... többé nem találták.

                *

Hova ment? Nem sejtik! Csak az Isten tudja,
Hogy a bujdosónak merre visz az utja;
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
Mi az, a mi hajtja napfényben, sötétben,
Mi az, a mi hajtja, hogy menjen elõre
Zúgó fergetegben és dõljön a kõre,
Ha tovább nem bírja s meg kell hogy pihenjen.
Mi az, a mi hajtja, hogy csak menjen, menjen,
S ne legyen elõtte se folyó se árok,
Míg nincsen a czélnál, mely után sovárog.

Ott halad a vándor... vérnyomot hagy lába,
Sár, hó-víz betódul tépett sarujába,
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
De szivében több lesz, mindig több a béke,

A mint közelebb jön a magyar határhoz,
Kikelet van ujra. Daru, fecske szálldos
Kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek ama szép vidéken,
Mint õ, a ki fáradt! Hogy irigyli õket,
A sugárzó légben vígan lebegõket!

Egy pár jámbor ember, kis tanyák parasztja,
A szegény bolyongót szívesen marasztja,
Pihen is a kunyhók, nyájas belsejében,
És az apróságot tanítgatja szépen
- Rejtélyes mosolylyal húzva õket félre -
Isten neve mellett a haza nevére!

De fölriad aztán, mert nyugtot nem adhat
Idegen föld néki, - mert itt nem maradhat.
Végsõ erejével tolja, magát, tolja,
Elcsigázott testét már alig vonszolja.
Néha le-leroskad; ekkor összeretten
És fölnéz az égre szomorún, ijedten,
S kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!

Ah! azok a bérczek! Mintha látta volna!
Ah! az a kis erdõ! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá...! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az õ hazája!
Odaroskadt hozzá hidegûlõ szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszu csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!

                *

Sírsz fiacskám ? Jól van! `Ez` a haza, látod!