Mese

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Mese
szerző: Somlyó Zoltán

                  Feleségemnek

Völgyében szerelmi utamnak
te vagy a végső állomás.
Befutott hintóm, s a lovaknak
a pihenés lesz már az abrak -
nem patkol többé a kovács.

Tavaszba, télbe egyre jártunk,
pedig de fáradt volt a láb...
Hol hűs ligetbe kanyarodtunk,
hol a sártul megfutamodtunk -
tovább ügettünk; csak tovább.

Hol kurta kocsma állta útunk:
Megérkeztünk - etetni kell!
Hol fényes szállodához értünk,
ételt, italt biz ott is kértünk -
a szájnak mindegy, hol delel...

Így gyűrűződött év az évre.
És én a hintó ablakán
kipillantottam egyszer este:
a tájékot a hó beeste
s szél zúgott az ég homlokán.

A szűz hóba letérdepeltem,
s lábad nyomára leltem ott.
Gyalogszerrel útnak eredtem,
köd előttem és köd megettem -
valami honvágy megfogott.

Egy lámpa fénye volt a vágyam,
hazatalálni a havon.
Asztalhoz ülni és remélni,
hogy szebb lesz élni, mint nem élni,
amíg a vágyak karja von...

... Hisz jól tudod a többit, édes:
hazataláltam s álmodok.
Azt álmodom, hogy volt egy ember,
kit elaltatott a november,
s azóta rólad álmodott.

A hintó elkopott s megállott,
nem patkol többé a kovács...
... Csak eddig volt, nincs folytatása;
ülj mellém le az áldomásra:
te vagy a végső állomás!