Megpihent...

Megpihent... szerző: Ady Endre

Megpihent a szíved,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.

Megpihent a szíved ...
Milyen sötét átok,
Hogy neked a szenvedés
Volt egész világod,
Hogy te, ki szent voltál
Őrangyallá válva,
Százszor tettél utat
Nehéz Golgotára!

Óh! mert egyre súlytott
A kegyetlen végzet,
Elrabolta minden
Földi üdvösséged;
A te nemes szíved,
A te érző lelked
Nem talált a földön
Csak örök keservet.

De mégis. "A régék
Ősi erdejében"
Megszállott az ihlet
A szomorú éjben
S amig messze szálltál
Egy tündér-világba,
Elhagyott egy percre
Életednek átka.

Óh! azok a percek
Írt adnak szivednek,
Fényesebb világot
Fényes szellemednek ...
Nyugalmat a csodált,
Üldözött költőnek,*
Mert besüppedt sírján
Új virágok nőnek.

Aztán ujra tűrni
Szivettépő átkot,
Feketén, komoran
Járni a világot.
Hogy szent szívedet, mely
Millióknak őre,
Átjárja egy gaznak
Megvillanó tőre!...

Megpihent szent szíved,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.

Heine(Ady jegyzete)*