Meghalt egy vénleány
| Meghalt egy vénleány szerző: Móra Ferenc |
1906. január 21-én, kissé eltérő szöveggel már megjelent a Vasárnapi Ujság LIII. évf. 3. számában Halottas-ágynál címmel.
Ki vélünk átellen lakott,
A vénkisasszony ablakot
Mosolygva nem nyitott ma reggel,
Habár jött-ment inas, cseléd,
S az udvar régen megtelék
Hangos gyereksereggel.
Ő többet nem törődik már vele:
Szemének tiszta ablakát örökre
Lezárta a halál keze.
Mint aki alszik, ugy pihen,
Félős nincs rajta semmi sem,
Csak szomorúság egy parányi...
Kalitja drótját verdesi
S értetlenül pittyeg neki
Ébresztőt a kanári.
S mintha az éji szekrény szegletén
Vékony fehér ujjára várna
Egy felnyitott Marlit-regény.
Ébresztés, várás hasztalan:
A titkos könyv már csukva van,
Mit Isten ujja irt felőle.
Amellyel véget ére ma,
Szelid keservvel nézem a
Záró szakaszt belőle.
Valami furcsa bánat száll reám,
Amikor im nászágyba látlak:
Halál mátkája, vénleány!
A vénleány. Ez volt neved.
Pedig durvább, kegyetlenebb
Név nincsen ennél a világon.
Bimbó, mely bimbóul vesz el.
Ér, mely folyóra sohse lel,
Megálmodatlan álom,
Gyémánt, mely napvilágra sohse jut,
Rím, amely párja nélkül cseng el -
Ó, van-e ennél szomorúbb?
Pedig volt ő is fiatal,
Kedves volt néki is a dal,
Amelyet hozzá irtak is tán,
Szerelem édes harmata
Az ő lelkét is valaha
Bepermetezte tisztán.
S érezte ő is, mint akárki más,
Hogy üdvözit meg egy tekintet,
Egy titkos szó, egy kézfogás.
Volt ő is ifjú, volt igen,
És volt idő, hogy sziviben
Ábrándok óceánja ringott -
Hogy mért, nem tudja senkise,
Imakönyvében őrize
Egy száraz rozmaringot.
Igen és a tavaszra jött a nyár,
Csók is csattant el egyszer ajkán...
Vagy azt csak ugy álmodta már?
Mert aztán álmodott sokat,
S beleszövé az álmokat
A kötésbe, a horgolásba,
És kis szobája rejtekén
Szeretett sirni is szegény,
De ugy, hogy más ne lássa.
S mikor már könny és álom elfogyott,
Utánuk megy a másvilágba,
Hogy hátha folytatódnak ott...
S ahogy itt állok, homlokán
Minthogyha fény derengne. Tán
Pirulni készti szűz szemérme:
Haja kibomlott szálait
És öleletlen vállait
Hogy férfiszem ne nézze.
Nézd, betakarlak hát, szegény halott,
S hogy legalább holtod legyen virágos,
Reád egy rózsaszálat hullatok.