Megbeszélések az Istennel
szerző: Somlyó Zoltán
I.
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
II.
Mindég ezek az emeletek!
Későn fekszem és későn kelek
és mindig előttem a lépcső.
Katonás, szigorú, furcsa jelek
s oly messze még, messze a végső.
Fel is út szabadon és le is út,
mért megyek fel és miért le?
Életem lépcsőin meddig megyek,
míg választ kapok e miértre?
S az idegen, szomorú hónapos szobák!
A falakon Krisztusok, bús Máriák
és pókhálós, céltalan szomoru szegek –
egy sorba ütött be a sors veletek…
Mindég ezek a bús emeletek!
III.
Mint játékbabák csöpp fején a kóc:
úgy gubbasztok ártatlanul és barnán.
Tavasz, nyár, ősz, tél meg-meglátogat,
telet, esőt, havat, vihart kavar rám.
Némely napom sötét és bömbölő,
mint völgyben álló ágyúk rekedt torka.
Ó, istenem! kis szolgádat a lét
a sorsok jeges árkába sodorta.
IV.
Szép életem, te távozó lét,
visszaadok mindent néked:
bársonnyal sebző bánatszövedéked,
szerelmed s sok más tövises éked
s ezer bénitó bánatod.
Mindent: Meát is visszaejtem
mélyre hajolva, bágyatagon.
Szép életem, vedd vissza őket,
mindent, Meát is ráadom.
Szép életem, üdvözlöm halkan
ajkad bibor-kohóját,
mely forró tüzzel lenditette
forgó kerekem pergő szijját.
Távozz jó szivvel kegyesen.
S míg enmagamról leesem:
elfáradt csók a fáradt ajkon –
szállj messze, könnyen, vidoran
s apadt szemem s vásott fogam
ne lásd, hogy holtra-csukva tartom.
Esetten, félszeg ferdeséggel
olvasok magamra mostan:
életem cipőjét félretapostam
s most lengek az őszben, a rőt avarosban:
kertem riasztó réme.
S nem tudhatom, hogy én-e,
vagy életem, ó nagy isten,
az, aki adós, hogy segitsen
e furcsa és nyugodt halálban?…
Mert ó, jaj, én mindent megtaláltam!
V.
Reggel van.
Most minden ház terített fehér asztal,
üdén kacagnak a hálószobák.
A lomha párnák ráncait a lányok
királyfiakkal teliálmodák.
A színes szőnyegen mezítlen lábak,
lecsúszva batisztholmik, mint a hó,
S a frissen ébredt emberek szivébe
belézümmög a kedves kandalló.
A tiszta fehérbóbitás cseléd
dalol s asztalt terít a nagy szobában.
Ezüstcsészék és apró kanalak
állnak sorba piros keze nyomában.
Párolgó kávék és kövér tejek
himbálóznak az ajkak bágyadt szélén. –
Ó, istenem, most reggel van megint,
csak én állok az éjszakában. Én… én…
VI.
Most lányok ülnek sok kis hintaszékben
sok kis szalonban a kályha előtt.
Acélmívű csipőjükről az éjjel,
mint őz a hegyről, szökdelve lejött.
Apró lábukat hajtják dús keresztbe,
fehér nyakuk villogva andalog.
S amíg a kályha langy mézét beszíjják,
álmot szőnek a reszketeg tagok.
Álmot szőnek, szerelmest, de nem rólam,
és nem én vagyok már a százszorszép.
Kis lábuk dús keresztje nem enyém már,
és nem enyém a sok kis hintaszék.
És őszi köddel zúzmarázott ajkam
nem zárják már le csókok titkosan.
A meleg és illatos reggel fénye
a szememtől mind messzebbre oson.
VII.
Délelőtt – ezt ritkán látom –
úgy megszépül rossz kabátom.
Sápadt arcom napba néz
és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda,
mintha rajt csak álom járna;
álom járna egyedül,
mely langyosan hegedül.
És sötét szivemre omlik
mindenféle tarkaság.
Furcsa táncos figurákban
forganak a csacska fák.
És a fényes boltok öblén
súgó szemű asszonyok,
ez életnek szép babái,
cifra csengők, ostorok.
Álmélkodva, halkkal lépek,
halkan lépek, mint a pap,
ki legelső szentmiséjén
reszketve imába kap.
Halkkal lépek s meglóbázom
avitt emlékfüstölőm;
s száll a füst és száll az illat
himbálózva, füstölőn.
Hát ez itt a színes élet,
mely összeforr s szerteszéled:
a halálos jegygyürű?
Borzasztó és gyönyörű!
Itt szórtam el annyi ékem,
itt találtam üdvösségem
s itt vesztettem újra el,
mely most zsongva rámlehel . .
Egy leánynak, örökszépnek
emlékeit elhozom.
És kerülve mindég beljebb,
már hozzátok tartozom:
finom urak s nők, ti szentek,
ti bolondos kis csigák;
szeressétek egy-két percre
az élet borzadt fiát.
Én alunni szoktam máskor,
míg ti élve éltek itt.
Álmot forráz a szememre
a nap s ontja élveit:
szűz nyugalmat, tiszta békét,
sebhetetlen vérverést.
De ma kirántom szivemből
nyugalmam, e cifra kést.
Ó, az ucca, táncos ucca,
újabb álom, ópium!
Hogy mulat és hogy nevetgél
ilyen vén fakó fiún.
És a házak milyen büszkén,
karonfogva állanak,
porig égett szívek üszkén
drága mívű álfalak;
mert mögöttük kis szobákban
száz riadtság s döbbenet;
mert mögöttük száz szobákban
kis viaszláng integet:
itt van, itt az ucca vére,
sebes csöndben megeredt,
míg ti holtra alkudoztok
csókkal uccát meg teret.
Ezer szoknya bomlott kelyhén
nehéz szalag: ólmos bor.
És szűkülve és tapadva
ring ezer sötét csokor.
Ringva reng a selyemszoknya,
rengve ring az életünk…
Ó, te ucca, ucca, ucca,
szép halotti énekünk!…
Délelőtt – ezt ritkán látom –
hogy megszépül rossz kabátom.
Sápadt arcom napba néz
és az ucca fütyörész.
Oly fehér az uccajárda,
mintha rajt csak álom járna.
Álom járna egyedül,
mely halálba hegedül.
VIII.
Szívemnek dohos udvarában
egy őszi verkli játszik halkan.
A kis cselédszobába fekszem
és azt hiszem, hogy rég meghaltam.
Kis névjegyem az ajtófélfán,
valaki ráírt egy keresztet.
S egy kéz búsul a rézkilincsen,
mely magához sosem eresztett.
Az ablakfüggöny vérbe mártva,
bordópirosan feketéllik.
Fölöttem egy szenteltvíztartó,
halott kezeim el nem érik.
Mezítlen lábú kis cselédek
osonnak el, a léptük hallom.
Vizes korsójuk összecsendül
élettől szomjas, ifjú hangon.
Meg-megállnak a verkli mellett,
keblükben pénzért kotorásznak.
S az őszi verkli fülledt lázban
csöndet játszik a téli háznak…
IX.
Halál, te feslő bimbó,
egyszer nékem is nyiltál!
Zenélő szirmaidról
felém repült a szél.
Még este vérben lángolt
szivem: e könnyü hintó
és reggel némasággal
és vérrel öntözél.
Kibontád vérpalástod
s arcomra permetezted
az élet drága nedvét,
halál, te rossz kölyök!
Vigadva felszaladtál
a felhőteátromba
s a fanfaroddal fujtad,
hogy én is már jövök…
Anyám: régholt urasszony,
boldog volt tán egy percre
s puha kezével ottfönn
már ágyat is vetett.
De jött egy még puhább kéz:
Mea messziről intett…
Élet, te fanyar rózsa,
itt maradtam veled.
X.
Lelkemnek halvány gyökerei,
mik a szívemben áznak,
megkeseredtek, s mint halálvirág:
pompáznak ők és fáznak.
Bús percek titkos rejtekén,
mint polcon régi könyvek,
még hív egy íz, egy korty, egy csók,
hogy újra létre jöjjek;
de én már élni nem tudok:
szent titkok megkötöttek;
kiittak engem a napok
s az éjjek, a töröttek.
És fölszíttak a csillagok,
önútam belémbotlott.
S hol vágyaimnak éke ég,
ott szám már áment mondott.
Számban a halál tört ize,
már nincsen, ami áltat.
Hűs tagjaimról életem
lassan lefolydogálgat.
XI.
Olyanok nékem néhanap az esték,
mint régi utcák, ahol sokat jártam.
A kivénült fák lombokat hazudnak
s én büszkén lépek a süppedő sárban.
És némely ijedt gondolatom olyan,
mint egy-egy ismerős szobor a múltból,
kicsiny falukban, hol nagyokat néztem
s az arcom bámult rám a láncos kútból.
S egy bús versem, egy-egy betű irásom
utcát, szobrot úgy zár el épp előlem,
mint rács a holtat méla temetőben…
És hasztalan sok hívásom, sírásom:
nincs más, csak esték, esték, esték vannak…
S ki este jár emlékek közt, jaj annak!
XII.
Jövel, szivar, te szájam barna hídja,
te híd magam és enmagam között:
mely fodrok-bodrok kontyát kötözöd
avíttan fényes, tört hajszálaimra!
Egykor atyámnak piros ajka tartott,
míg téli estén rámrebbent a füst.
Haján ott kószált már a bú-ezüst,
mint holdsugár, ha ér alkonyi parkot.
S ma, hogy kékfinom bóbitád belep
s elandalít sok eléretlen révbe:
úgy szeretnék egy fiút magam mellé,
ki, – mint én voltam – bátrabb, éberebb…
S míg apjának nevezne, csókot kérve,
számból szelíden a szivart kivenné…
XIII.
Most nézzetek ide: rossz szalmaágyon fekszem,
falak csatasorában, sötéten, valahol.
Valami: csendnél mélyebb, szivemre ömlő mély csend
a padlóból s magamból a fülembe dalol.
Öregidő a társam. Már régen elmúlt éjfél.
Most vagy megdöglök itten, vagy megvált egy csoda.
Anyám, gyermekszerelmem, be kár is volt, hogy éltél
s hogy élek: árva kerted behavazott pora.
Mert kövérhúsú rózsa bimbózott bennem egykor,
rajt szent égi írással, selyemszálon: neved.
De hűs leveleimre már őszi eső csorgott,
s rájuk ültette zordul a kietlen telet.
Most, derékig a télben, anyai dús melegség
lombozatába nyújtom: régidőkbe, fejem.
Most fanyarul szitál rám emlékek napsütése,
ez átkozott, ez ólmos, e sötét, bús helyen:
hol temetkezve foszló, kopott ágyiruhákba,
testem elúszik halkan szegény vizek felett.
Beolvadva a csöndbe, mint apró állomáson
egy fáradt vonat füttye, mielőtt este lett.
XIV.
Érzem, hogy mindenemet megbontó fájdalmam
nevetséges, mint Aesopus torz keze vala.
Érzem, hogy szörnyü ember lehettem volna én,
de reám ült a bánat, sorsom bús madara.
Mert lássátok, tudom: beteges és hazug
hallucináció, hogy nehezebb enyém,
mint bárki másnak gyásza, siralma, bús szive,
s hogy méltóbb lehetnék sok másnak a helyén.
Mert lássátok, tudom, ó, kérkedőn tudom:
sziven a bú bimbója s ihlett melódiás
a férfi hördülése s a sáppadt nősikoltás.
De szánjatok nagyon, félve kerüljetek!
mert szemem, szájam rajza lágyabb, mint a tiétek.
Olvadt viasz-szobor, formája már alélt,
mert végtelennek szánt viaszlelke kiégett.
Az én szemem, szegény, idétlen zord gyümölcs,
mit meg nem édesítnek se füszerek, se mérgek.
S feneketlen, lidérces, babonás kút a szám,
hol szentekké fürödnek kisérteties férgek.
Ha majd ez égi rajzot, mely arcomon pihen,
a végső perc kihuzza a nagy isteni szénnel:
akkor leszek magános, mint hangtalan vadon,
akkor leszek hatalmas és érett, mint az éjjel!...