Mea: századszor
szerző: Somlyó Zoltán
Friss parfőmöt cseppentek ma szivemre
s eldörzsölöm rajt félve, finoman,
multak ködéből való ez az illat,
még, kifogyóban, néhány cseppje van.
Mindég gáláns és szép akartam lenni,
pazarlón szórtam én: mindég heves…
Így ömlött el szerelmünk elixirje
s – mely téged hív – ma századik e vers!
Hívom tanunak szavaim szitáját,
e színehagyott holmit: agyamat.
Ó, hányszor simogattam két kezemmel
ó, hányszor kért: másoknak hagyjalak!
Hívom tanunak tollaim acélját,
mind néked zengtek, kérve, hogy szeress. –
Egy új sikoly, egy új parfőmcsepp… Semmi…
Csak én tudom, hogy századik e vers.
Mea: századszor veszlek a szivemre,
beteg rímekre bízva magamat.
Mint rossz hajóját a tenger kalóza
a szélre bízza, mely mohón dagad.
S e zordon stílű, kicsiny irodalmat
átkod kígyóbörébe kötöm én,
hadd sziszegjen lányságod rózsaszínjén,
mint lengek egy halálos ködön én.
Friss parfőmöt csöppentettem szivemre
és lásd: hogy szállt föl e fekete gőz
multak ködéből, illatos flaconból,
amelyben hervad tavasz, nyár és ősz.
És lásd: szívem falának tapétáit
fölszaggatá e keserű dalom…
Lapozz, lapozz e versekben szelíden:
a koporsóm ring minden oldalon.