Marosvásárhelyi gondolatok
| Marosvásárhelyi gondolatok szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
(- - - - - - - - - - - - - - - - - -)
A ti szavatokra lelkem felhevűle,
És Vásárhely kies halmára repűle,
Melyről végignézvén a székely főldeken,
A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:
E felséges vidék úgy magához ragadt,
Hogy szűk elmém ép(p)en a felhőkig dagadt,
Színűltig tőlt édes hazámnak képével
És a történetek zajgó tengerével;
Sőt kij(j)ebb csapongván a népek sorsára,
Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára.[1]
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
Mint ha az emberség tüzétől fellobban,
S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát,
És a természetet, mint egy közös anyát,
([Emberűl tekinti a főldnek népeit,
Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,])
Az emberiségnek sorsán gondolkozik,
S az egek tisztébe beléavatkozik?
Óh, emberi szívnek állhatatlan volta!
(-) {Így szólék magamban} oh, már amiolta
E főldön értelmes porképek mozganak,
Mennyi változások, hány scénák voltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek szíve,
Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve;
De miatta hányszor kellett e világnak
Piaczává lenni minden gonoszságnak?
Ha egy ember támadt, aki áldást ontott
Embertársaira, száz volt, aki rontott;
Ha sok század alatt egy nép addig hága,
Hogy már mennyországgá lett az ő országa,
Egy nap a hódító véget vetett néki,
S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki.
Keletről fú a szél... az éjszín haboknak [2]
Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak,
Arról jő, amelyről a dákok főldére
A scythák bajuszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fuvallat! látod-é
Azt a Volga síkját, mely (volt) az Árpádé?
Vannak-é ott, kik még magyarúl szól(l)anak? ─
Sohajtasz ─ elsuhansz ─ értem ─ elmúltanak!
Elmúltak, bédűltek abb' a sírhalomba,
Melyhez közelítünk mi is minden nyomba.
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik,
Hogy a Pári(z)s helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő tudósai,
S fókákkal pezsegnek London tört tornyai.
Hátha még ez a vár, melyen andalgok most,
Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost?
Vagy nagy birodalom fényétől súgároz,
Vagy benne két-három medvefi kopároz?
Csuda gondolatok, kétséges jövendők,
Változó országok, emberek, esztendők!
([Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon,
Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon,])
Múzsák! kik e várnak alját megültétek,
Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi főoka annak,
Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog,
Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon,
Ott holt csendesség űl az omladékokon?
Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat!
Két daemon, mely minden szépet, jót feldúlat,
Mely a kegyetlennek botot ád kezébe
S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe,
Mely a babonának felhozván fellegét,
Elzárja a napnak fényét és melegét,
S hideg homályában oly csudákat tészen,
Melyek az észcsírát elfojtják egészen.
Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív,
Ami téged, ember, magad kárára hív,
Ahol a szív feslett, a fő meg aggatlan,
Ott az emberi sors megsirathatatlan. (-)
Múzsák! most oly helyen elmélkedem, amely
A világ abroszán legkritikusabb hely,
Mely a csínos nyugat s a durva kelet közt,
A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt
Középpontban lévén, tisztán kimutatja,
Milyen még az ember s főldünk ábrázatja.
Itt van a legvégső oltára Pallasnak
Az emberiségnek, a csínosodásnak;
Ezentúl keletre nevet a szép Moldva,
De a termés-elme nincs mással megtoldva(;)
Tovább, túl az éjszín tengernek habjai(n),
Vad tatár lovagol gazos pallagjain;
Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit,
Túl a mongol futja salétrompusztáit;
Azon túl lakoznak a mandzsuk fiai,
A tarka tigrisek s a hajnal lovai.
Ezek mind okosak; emberek, de vadak,
Kiknek, őseinkként, fő czéljok a hadak,
Kikben a hódítás nemtelen szerelme
Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme.
És ki az, ki végig nézvén e népeket,
E világnak felén elnyúló főldeket
Ne borzadna, vagy is ne sírna ezekre
A még bóldogtalan félig-emberekre!
Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé,
Hol már a népeket az ész felnevelé,
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
Hol érzeni kezdik már a napvilágot,
Járd el Germánia hajdani bakonyát,
És csudáld most benne a múzsáknak hon(ny)át,
Lépj a francziá(k)nak kimivelt kertébe
S a pérui kincsek negédes csűrébe,
Hol a másik tenger kékellő kárpitja
A leszálló napnak ágyát ki- s bényitja:
Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni,
Látván, hogy az ember emberré kezd válni?
Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong,
S dolgos méh módjára, keskeny kas(s)ában dong,
Az éjszak a köpű, a világ az a rét,
Melyben a kincseket kurkászsza szerteszét,
Sőt számos rajt bocsát a messzi határra,
A Bengala s Bos(z)ton virágzó partjára(;)
De túl a szelíd dél áldott határain
Nézd a barna népet forró homokjain,
Vagy hever s éhezik a paradicsomban,
Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban.
Rongyos birtokos(s)i ők a gyémántoknak,
Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak.
Te vagy hát, oh Maros jámbor magyar vára,
Hol öszvefut a jó s a gonosz határa;
Te vagy a pont, melynél a vadság eltűnik,
Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vigyázz! mert közel van a homálynak partja,
Elnyél, ha az ősznek fénye meg nem tartja,
Akinek díszére építsél templomot,
És a vakság ellen hányj több-több ostromot.
Tele oly lelkekkel termékeny kebeled,
Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled,
Kiket a nemzetnek és a két hazának
A bíztató egek gyámolúl adának.
Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,
Már Európában csak mi vagyunk hátra;
Hívnak magok után a többi nemzetek:
(")Magyarok! derék nép! mit késtek? jőj(j)etek!
Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
Forr szívetekben a dicsőség szerelme,
A durvaság ellen közös kötést fonjunk,
S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk.(")
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok
S a békesség édes hasznát munkáljátok.
Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának
Túlsó határin is már megindulának,
Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,
Mi az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar koroná(nk)nak árnyékába menne,
S a csángó magyar is polgártársunk lenne!
[1]Kosmopolita. Cs.
[2]ÉjszinTenger, Pontus Euxinus.-Cs.