Mariskának bús a szive
Mariskának bús a szive,
Könyektől telt szép kék szeme,
Fájdalmában hová legyen,
A virágos kertbe megyen.
Mond a rózsa: „törj le engem,
Hadd hervadjak bús sziveden.”
De Mariska némán tér el,
Neki már most virág nem kell.
A kékellő szép ibolya:
„Szakasz engem” igy szólala,
De Mariska reá tekint,
Hallgat, és csak bús könyet hint.
Szól a nárczis: „én szép vagyok,
Kedvesen is illatozok.
Kötözz engem bokrétába,
Kedvesednek kalapjára.”
A Mariska ekkor mélyen,
Igy sohajtott érzetében:
„Fejér liliom kell nekem,
Mert elhagyott egyetlenem!”