Margita és Ottokár
szerző: Ady Endre
(Kicsiny, gyanakvó nálunk a világ:
Mese-hősim alig elevenednek
S már rádobják a vizes takarót
Élő nevére hol annak, hol ennek
S ez édes lázú visszaálmodást
Sorsra, korra, álomra, Margitára,
Szent szimbólumát ma is boldog harcnak;
Átadják néhány budapesti arcnak.)
(E regényben még én sem én vagyok
S igaz csupán e furcsa mese lelke,
Valaki, ki tán én is lehetek,
Ő helyét, nőjét soha meg nem lelte
S el-össze-vétve nőt és küldetést,
Kort s önmagát, a vélt-hős korcsinálót,
Hogy Margita száját nem érte szája,
Most vén, bibliás szájjal fut utána.)
(Ám nem hazugság, szentebbnél igaz,
Csak testekből kiöltözött ez ének
S ha valakinek szólhat egyenest,
Szól a frissült magyarok Istenének
És ismételni be kár, hogy muszáj:
Hungária s Margita majdnem eggyek
S a Margita élete, sorsa, csókja
Magam s korom fizetetlen adója.)
(Unom is e sok magyarázatot,
Teknővízzel kiöntött, szegény kisded
Lenne igen hamarost e regény,
Ha nem hisznek benne vagy nagyon hisznek.
Hát ezután rohanvást rohanunk,
Jöjjön velem, kinek van hozzá kedve,
Nem hallván meg pletykáját a vitának,
Jöjjön velem sors-útján Margitának.)
Harc dobogott, de zűrzavarosan,
Portyázva és társainkat keresve
Hívott, csábított kék-közeledőn
Bennünket, hogy kiharcoljuk, a Messze,
Régi módon Bécs csak lekacagott
Itthoni, ál, úri ribilliókra,
De mit mi kezdtünk s a lelkekben tombolt,
Már igazi, tüzes forradalom volt.
Valóságban és titokban pedig,
Mikor azt hittük, hogy sziveink szállnak
Újító, nagy levegő-utakon,
Makacs nászútján szálltunk Margitának
S hogy hazajött s beszélték: szenvedett,
Olyan volt munkánk, lázunk, bajvívásunk,
Mintha dühösen és haragos gyásszal
Beledalolna egy szomoru nász-dal.
György volt az a tipusu úrmagyar,
Kit ha a sorsok kultúrába löknek,
Egyenesen és túlzón rokona
A francia Égalité Fülöpnek.
Mikor az ilyen szenten ittasul,
Még a forradalmas zsidónál is jobb.
Nem sok örömös történt e hazában
Akkor sem, de György hitt és izgult bátran.
Ottokár meg már leste Margitát,
Csel nélkül, búsan, de mégis csak leste,
Buzdulva, festve, gyáván s vakmerőn,
Ma repesve, holnap kétségbeesve.
Már néha-néha találkoztak is
S egymás szivén kutatták azt a réset,
Ahonnan kivilágol az a fáklya,
Mely a tévedt szerelmeseket várja.
A Margita írótolla pihent
S az élete is pihent egyelőre.
Később pedig dajkálta gyermekét,
Regénytelen polgár-regényét szőve
S már odahagyta akkor az urát,
Hogy e silány asszony-adót lerótta
S újból az lett, mint sokszor levitézlett
Hungáriánk: csodálatosan szép lett.
De dac volt e szépségnek illata
S mártir-asszonynak éhedt oly szerelme,
Mely kínszenvedve ahhoz kergeti,
Kitől asszonyult anya-sorsát nyerte.
Margita egy darabig elveszett
Mindszámunkra nagy rabszolganő-vágyban
S példájával mostan is rejtélyt oldott:
Igy folytak volt szép hazánkban a dolgok.
No, azonban szépen bomlottam: én,
Minden földi veszedelmet kihívtam
S agyabugyáltam a régieket,
Kik alusznak szép, úri kripta-sírban
S hogy cibáltam jó Rákosi Jenőt,
Nagy papékat s a konok Kártevőket,
Ma már tudom, nem valami nagy érdem,
De amikor emlékezem: megértem.
(Óh, nagyszerű marások ideje,
Jó fogu kor, gyönyörű, terhes korszak,
Mikor lendült a rest, magyar kerék
S az emberek mertek merni s bomoltak.
Még tart a túlerjedés csömöre,
De tán holnap buján nő ki vetésünk
S majd megérnek a kalászok, gerezdek
Olyan szépen, milyen szép volt a kezdet.)
(S ha Margita és piktor Ottokár
E mesében nem lesznek boldog párok,
Egy boldogabb végű történetet
Rajongva, sőt holtan is bizton várok.
Mert lesz tán már kis elhelyezkedés
E vergődő, bolondos Szittyiában
S vár is már az Ottokár ujhodt vára
A leendő, békültebb Margitára.)