Magyar árnyak

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Magyar árnyak
szerző: Sárközi György
Nyugat, 1924. 17.szám

Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében
Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temető magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringnek, mint szédült porfelhők, s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?
Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty vonója,
Kőszirtként, mennydörögve hull hegyről a völgybe Petőfi!
A te fiad Arany, busongó madara hűvös, ködös ősznek,
És Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben!
S Ady, Ady! a hűtlen, haragos, kinek zömök árnya
Szerelmes gondban visszaszáll, földobott kőként orcádra ütve!