Maga a búcsúztató
Halotti versek
Zárt koporsómnak fedelén belől is
Érez a szívem szeretett nevedre,
S e setétségnek hideg éjjelében,
Rhédei! látlak:
Látlak, eszmélek, karomat fogadd el,
Óh szerelmemnek deli tárgya, lelkem,
Hű s nemes férjem, Lajosom, barátom,
Látlak, ölellek.
Óh, az érzékeny tüzet el nem óltják
E hideg, nyálkás ködök; s a halálnak
Puszta vőlgyén is tifelőletek még
Hangzik az ekhó.
Jöszte s hív emlékezeteddel ujjítsd
E magánosság szomorú világát!
Ah, erős lelked lehatolhat e sír
Érc kebelébe.
Itt fogadd még el, hol az áltatások
Nem lakozhatnak, s ahol a világi
Tettetésnek nincs helye, itt fogadd el
Trézia szívét.
Jer, nemes lelkek remeke s királyok
És magyar hérók fejedelmi vére,
Aki Taurussal s olajággal ékes
Érdemeid közt
Házi virtussal szereted tetézni
Nyert dicsőséged! jövel és ne vesd meg
Annyi jó hírnek jubiléumában
Hitvesi búcsúm!
Jer, de melly híven sietel te meghűlt
Karjaim közzé! Köszönöm… de szóllít
A dicső tornác, hova téged is hoz
Egykor az érdem.
Kedves testvérem, Zsuzsánnám,
Fogadd el végszózatom;
Elválásom nagyon bánnám,
Mert leköt indúlatom
De a mennyei szózatnak
Szent törvényi felhívatnak,
Most bocsáss el: egykor még
Egyesítni fog az Ég.
Addig is gróf Gyulayddal
Élj a hűség karjain
S nagyra termett magzatiddal
Járj az öröm szárnyain.
Én szeretlek, én tisztellek,
Én sohajtlak, én ölellek.
Isten hozzád! ah, egy óh
Nékem elég búcsúszó.
De még több jajszót kell tennem,
Többtől is kell búcsút vennem
Óh, keserves változás!
Még Szerencsy özvegyétől
Bús hang jön sírom szélétől
És igaz sóhajtozás.
Te, kit a hív rokonságnak
S ebben ritka barátságnak
Kétszeres szent kötele
Énvelem úgy egyesített,
Hogy köz érzés lelkesített,
Tréziám, szívem fele!
Ez elválás pontján érzem,
Melly keserves kínnal vérzem,
Elhagyván az életet;
S most, mikor már elszakadtunk,
Ott, ahol egybeforradtunk,
Szörnyű metszés tétetett.
Óh, ha addig tartanának
A barátság angyalának
Rózsákból font köteli,
Míg a sír bé nem nyél minket
Óh, úgy érző szíveinket
Csak kínnal rakná teli.
De ő bármelly messziségre,
Égből földre, földről égre
Egyaránt fut szárnyain.
Véle a szelek sem bírnak,
S a tömlöcnek és a sírnak
Truccol vasas bóltjain.
Mikor már én itt tündöklök
S a kék égen kikönyöklök,
Hallom tőled nevemet.
Valamelly'k csillag súgára
Ráfesti szemed héjjára
Hív emlékezésemet.
E dicsőültek országa
Egyik legfőbb boldogsága
Az a kedves érzemény,
Hogy barátinkról eszmélünk,
S hogy majd vélek együtt élünk,
Legvigasztalóbb remény.
Óh, karjaim mint repesnek,
Hogy egykor nyakadba esnek
Ez élet tornáciban;
Addig is kívánja szívem,
Hogy rózsák közt járjál, hívem,
E világ pusztáiban.
Hát te, Domokos Jakabnak
Tiszta szívű hitvese,
Ki a boldogtalanabbnak
Dajkája vagy s frigyese,
Hív Uray Juliánna,
Kitől a végpercen is
Több jóságot nem kívánna
Még a békételen is,
Te, a baráti hűségnek
Példája és bélyege,
Kit nem borzaszt az ínségnek
Szélvesze és fellege,
Ki a sűrű fájdalomba
Vigasztaltál engemet
S te kísérted le síromba
Elhervadott testemet;
Hogy köszönjem meg hűséged
S arany barátságodat? –
Óh, már az ég esmér téged
S letette jutalmodat
Megőriz kedves férjeddel
És megáld benneteket;
S végre vélem, kedveseddel,
Meglátod a szenteket.
Ti is a Gyulay, Bárczay s Rhédei
Fényes famíliák minden vérségei,
Hűséges rokonok, nemes atyafiak,
Itthon és a hadban példás hazafiak,
Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok,
Az Úrnak áldása terjedjen reátok!
Legfőbb tiszteletre méltó praelátusok*,
Minden hiten lévő, papi szent chórusok,
Kik híven őrt állván az Úrnak házában,
Részeltettek mindent annak mannájában;
Ti is felsőbb, alsóbb rendű méltóságok,
Nemes magyar urak s úri asszonyságok;
Vitéz hadi tisztek, akik a csatának
Tüzén éltek s haltok királynak, hazának
E régi városnak csínos polgárjai
S e tisztes közönség minden jó tagjai;
Valakik erántam hív szívvel vóltatok,
S a jó emlékezet könyvébe írtatok,
Köszönöm, valamit erántam tettetek,
Légyetek áldottak! Már Isten véletek.
Mi pedig, valakik koporsódhoz gyűltünk,
Valakik szerettünk, tiszteltünk, becsültünk,
Köszönjük, hogy rólunk most is emlékezel,
S még a sír szélén is erántunk érezel.
Mi is, nemes lélek, sóhajtunk és sírunk,
S háládó szívünknek táblájára írunk,
És csak az vígasztal, hogy még feltalálunk,
Égi társak leszünk s többször el nem válunk.
És én, aki ollyan szerencséssé lettem,
Hogy illy nagy lelkek közt virtusid zenghettem,
Bocsánatod kérem rebegő nyelvemről,
Elmém szűk vóltáról s kis tehetségemről,
Amelly ha bírt vólna szívemnek lángjával,
Verset futott vólna a szelek szárnyával. –
De bár talentomim nem tüzesek s nagyok,
S hazám lantosi közt középszerű vagyok;
Az az önnönérzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat,
S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,
S ennyi nagy, bölcs, csínos, hallgatóm vólt nekem.