Magányosság perce

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Magányosság perce
szerző: Sárközi György
Nyugat, 1918. 9. szám

Magányosság perce e perc, magányomé egészen,
Most senki rám ne nézzen!
Bábé a dús selyemgubó, enyém e perc egészen.

Mint hulla felfordult szeme, mely csak magába bámul,
Kutatva és kajánul
Befelé néz a két szemem: borús mélységbe bámul.

Kis forrás buggyan, csobban ott és elcsörög sötéten
Valami néma réten, -
Néha sikoltva félrecsap s tovább csörög sötéten.

Ah, forrás, vérhabos vize a forró fájdalomnak,
Haladj medrén dalomnak
S csobogd megtépett énekét a forró fájdalomnak.

Én hangos lenni nem merek és szégyellek beszélni,
Jobb szép csöndesen élni...
Fájdalmamat elbujtatom, mert szégyellek beszélni.

Ott lenn a mélyben énekel a kis forrás helyettem,
Nálam százszorta szebben,
Eped, sír, fáj és háborog a kis forrás helyettem.

Nem látja senki más, csak én, magányos ritka percben,
Ha árva nesz se percen,
S befelé néz a két szemem magányos ritka percben.