Maecenashoz (Kazinczy Ferenc)
szerző: Kazinczy Ferenc
Horác után
Négy-öt napot, mondottam, hogy fogok
Csendes mezőm keblében megpihenni;
S higyj a hazugnak többet! ím lefolyt
Egész Sextilis, s mégis várod azt.
De hogyha kedved épen látni vágy:
A mit nekem betegnek adni fognál,
Add a beteggé lenni rettegőnek,
Míg a nagy hév s a félig ért figék
A Designatort, fátyolos hadával,
Munkában tartják; míg a hű anyácska
Sápadva retteg szive gyermekéért;
S a buzgó pártfogás, s a pör csatája,
Hagymázt von, és nyit testamentumot.
Ha majd a tél Albának holdjait
Fehérre festi, költőd langyosabb
Tájakra költözik, s ott kényesen
Bánik magával, s összezsugorodván
Olvasva tölti a hosszú éjeket.
Az új Zephyr lengtével, a legelső
Fecskék szavára majd, kegyes barátom,
Ha hogy parancsolod, hozzád kerűlök.
Jótétidet nem ráztad úgy te rám,
Mint a calábri gazda készteti
Vendégét fojtós körtvélyével. — Ej,
Komám, nyuljon ked hozzá! — Már evém. —
Ne szégyenelje! bátran! — Köszönöm. —
Hát rakja zsebre; jó lesz a fiúknak. —
Olyanba vészem, mintha tömve mennék. —
Mint tetszik; ezt csak a malacnak hagyja. —
Az oktalan szívesség így pazarlja,
A mit becsűlni nem tud, nem szeret;
S efféle vetemény hálátlant terme mindig,
S hálátlant fog mindig teremni.
Eszes s jó ember kész segélni mást,
De néki nem pengő pénz a fapénz.
Igyekszem én is ilyetén barátom
Sok kedvezésit érdemelni; de
Ha tőled olykor félre lépni tiltasz,
Add vissza erőmet s bíró derekam,
Szűk homlokomnak sűrű barna fürtjeit,
Az édes csevegést, a játszi kedvet,
S hogy a pajkos kis lány elillanását
Cómusnak éjjelén, ismét kesergjem.
A száraz éh egér egy szűk nyijáson
Becsúsza a búzakasba, s ott magát
Addig tömé, míg nem tudott kicsúszni.
Meglátta kínlódását egy menyét,
S mond: itt csak egy mód van fenn, elsuhannod:
Sovány jövél be; menj sovány ki is.
Ha nékem int a leczke, mindent vissz’ adok.
Mert a közember békés csendes altát
Én nem magasztalom, mivel magam
Ellaktam a ti csőregeitekkel;
S független éltem nyúgalmát egész
Arábia kincséért fel nem cserélem.
Sokszor dicsérted a szerényt, s nem egyszer
Hallád magad királyomnak s atyámnak
Mondatni, s én nem bánok e nevekkel
Szűkebben, a midőn nem vagy jelen.
Tégy próbát, tudnám-e, a mit vevék,
Jó kedvvel ismét visszanyújtani.
Nem rosszúl mondta Telemach, fia
A tűrni megtanúlt Ulyssnek: Hely,
Király Atrid, nincs lónak Ithakán;
Ott sem lapály, sem legelő kövér.
Ajándokod maradjon: az tenéked
Inkább fog hasznot adni, s örömet.
Kisdedhez kisded illik: nekem a
Királyi Róma nagy; kedvem helyette
A szűk Tibur, a nem zajgó Tarentum.
A híres Marcius Philippus egykor
Magára nagy fényt vonza, mint hatalmas
Szónok s törvénytudó. Végezve dolgát
A mint házához tér nyolcz óra tájban,
És már öreg, kifárad a Carinak
Széléig a nagy útban; egy üres
Borbélyszín ajtajánál egy csiszárlott
Állú szegény legényt pillanta meg,
Ki körmit egy bicsakkal kényesen
Vakargatá. — Hallod, Demetrius?
Mond a kedvére szoktatott cselédnek,
Eredj, tudd meg nekem, ki ő? mi földi?
Mely járatbéli ember? kit nevez
Atyjának, védőjének? — A cseléd
Megy, jő, jelenti. Az Vultejus Mena
Nevet visel; dolgára nézve praeco;
Saját hajlékocskája; adója nem nagy;
Ártatlan életű, ismert suhancz,
Jár, kél, sürög, forog, gyűjt és szerezget,
Hogy kisded társai közt magának hébe-hóba
Egy víg napot csinálhasson; s üres
Időjét a Circus bambáival
S a Campuson kedvelli töltögetni. —
Azt én szeretném hallani önmagától;
Menj, mondjad néki: várja vacsorám.
Nem érti Mena mint vegye a meghívást,
S itt titkokat gyanítgat. Köszöni,
S tovább suhint. — S nem jő? — Nem a kölöncz!
Tekinteted kevéssé tiszteli
Vagy tán felette is. — Más nap Philippus
Az embert egy csoport vászon-kabát közt
Leli árúlgatva ringyét-rongyait.
Jó reggelt, Mena! ő szólítja meg;
Hát? s nem jövél? — Amaz követgeti:
Sok dolga tartóztatta, s terhes élte:
S hogy itt elébb nem látta meg. — Csak úgy
Remélj bocsánatot, ha megjelensz ma. —
Amint parancsolod. — Kettő után hát! .
Most láss dolgodhoz; hordjon jó szerencséd!
Ménácska megjelent, és a mit illik
S a mit nem illik, egyre pergeti.
Nem vár kínálást, s míglen bírja, habzsol.
S éjfél felé biczegve tér haza.
A ponty ezentúl önkényt fut horogra.
Patrónusának fényes pitvarában,
A tisztelők közt álla reggelenként,
S estvénként a terített asztaloknál.
Beálltak a latini szünnapok,
S Philippus látni vágyja legközelb
Fekvő jószágát, S Mena véle mégyen.
Örvendve boldogító csillagának,
Repűl ez nagy barátja hintajában!
S a mint kijutnak a görbe Sabinum
Földére, nem lél szót, hogy a kies
Tájékot, és a szép eget dicsérje.
Mosolygja a Consularis a bohót,
És hogy, midőn kijő megint, legyen
Egy éjszakát hol szállani s kaczagni,
Hétszázat ingyen ád, s meg annyit ígér
Kölcsönbe, s rá beszeli: venne itt
Egy kis majort magának. Megveszi.
Egy szóval, és hogy téged bő beszédem
Soká ne tartóztasson: a mi nyalka ficzkónk
Parasztgazdává lesz; szántás, vetés,
Nyítás, homlítás nyelvén szüntelen;
Szilfákat ültet, s addig vágy minél előbb
Meggazdagodni, míg belé kiszárad,
Sárgává lesz, meggörbed, és megőszül.
De a midőn lopják juhát, midőn
Gidói döglenek, elhull az ökre,
Vetésit dúlja jég, aszály, üszög:
Dühödt haraggal hág fel tátosára,
S vágtatva hajt nagy éjjel hív urához.
— Hat tégedet mi bánt? mond ez, midőn
Meg nem kopasztott állal, s szurtosan
Érkezni látja. Durva vagy magadhoz;
Kíméld tüzed; lassabban többre mégy. —
Hogy téged úgy áldjon meg Jupiter,
Ekként kiált, nagyot sóhajtva, Mena,
Szűnj megboszantani! Jobbodra kérlek,
És geniusodra, s házad isteneire:
Add vissza régi boldog sorsomat!
Ki látja, hogy jobb, a mit elhagyott,
Mint a mit keresett, hagyja abba az újat,
S siessen a megúnt jobb régihez.
Nyúljon mindenki, meddig leple nyúl.