Madárijesztő
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életemben mindig szerettem volna madárijesztő lenni. Míg a hajam fekete volt és a szívem piros, egész más ambíciók sustorogtak bennem. Költő, próféta, vallásalapító, népek előálmodója, hős a carlylei katekizmus szerint: ilyen bolondságokkal voltam vemhes a húszas évek elején. Elég rongyos voltam hozzá és eleget éheztem, csak az búsított el néha, hogy se a tüdővészhez nem volt tehetségem, se az epilepsziához. Balsorsom cethalnak való tüdőt adott és bocskorszíjból szerkesztette meg az idegeimet.
A húszas évek végén tudós szerettem volna lenni, csillagász, vagy alchimista, büszke lettem volna rá, ha megoldom azt a kérdést, hogy mért csavarodik a karó körül jobbra a komló, balra a bab, de beértem volna azzal is, ha én találom meg az Attila sírját. A reálisabb álmokat az ősz hajszálak hozták meg a harmincas években. Akkor lapszerkesztő, voltam, vezércikkeket írtam Kossuth Ferencről és míg a homlokom álmosan bukott a papírra, a lelkem egy kalózhajón kapitánykodott a trópusok alatt, halomra rabolta az asszonyokat, milliókat kockázott el a parti városok matróz-lebujaiban és ördögi kacajjal vágta bele a tollat a mettőr szívébe, aki azt állította, hogy mindig a vezércikk miatt késik el a lap.
Látnivaló, hogy az álmaim vadak voltak, de ártatlanok. Se hadvezér, se politikus soha nem akartam lenni. Remete igen, de már akkor beleértem a negyvenbe és különben is másodmagammal léptem volna remetepályára Tahiti déli partján. Szép lett volna egész nap aludni a pandanuszok koronájában, este virágsziromba öltöznünk, kékszínű janthina-csigákkal megdobálnunk egymást a parton, lubickolnunk a meleg habokban, utána kiülni a korall-szirtekre, banánt enni, amit a paradicsomban a jó és gonosz tudás fájának neveztek és röpködő lampiriszek foszforfényénél olvasni a Legenda aureát.
Szép lett volna, de jött ez a megkeveredett világ, amely mindenféle pályától elvette az ember kedvét. Azt hiszem, még remete se lehettem volna, ha be nem lépek a »remeték tanácsa«-ba. Akkor támadt az a gondolatom, hogy ezen a világon semminek se érdemes lenni, csak madárijesztőnek.
Pestről jöttem hazafelé, leszerelt katonákkal egy vonaton, a zsebeimben mindenféle státus-titkokkal, amik igen fájdították a fejemet. Töprengve néztem ki a kocsi törött ablakán a novemberi ködbe, mikor a pákai vasúti bakter kukoricaföldjéről felém nevetett a madárijesztő. Az arcát ugyan nem láttam, mert a madárijesztőben az a legszebb, hogy nem tart fejet, de cilinderrel és frakkal is lehet nevetni s a madárijesztőnek cilindere és frakkja volt; diplomata rangot viselhetett a madárijesztők társadalmában. Az bizonyos, hogy volt benne valami fölényes bölcsesség, ahogy ott állt a napáldozat borulatában a tarló közepén s cilinderét ingatta és frakkja ujját lóbálta a szélben:
– Hová rohantok úgy, ti ostoba emberek?, Hiszen úgyse éritek utól a tegnapot és úgyis utolér benneteket a holnap!
Sokat eszembe jutott azóta a fejetlen filozófus és gonosz órák szakadékain az a remény segített át, hogy talán mire életem hajlatára érek, akad egy praktikus majoros, aki hátralevő napjaimra felfogad madárijesztőnek. Hiszen én magamtól is tudom mozgatni a karjaimat és göröngyöt is tudok fogni a tolvaj csókákra. Istenem, milyen boldogság lesz az! Érezni, hogy most már nekem is van közöm a nemzetföntartó elemhez, mert közhaszonra váló produktív munkát végzek, mikor távoltartom az ég madarait a vetéstől. Fürdeni a harmatban szőke hajnalokon, állni kitárt karokkal a déli verőn, nézni az égi mezőn felhők legelő nyáját, lábamnál a tikszemvirágok kék szemét, beszélgetni a vándor szelekkel, az aranyhasú gyíkokkal, a tücskökkel és vadméhekkel, de némává meredni, ha emberi láb csoszog a vadzabos ösvényen és halkan elfordulni, ha két fejet takar be egy napernyő a rozsok között. Megelevenedni, mikor a nap aludni megy a messzi nyárfák mögé és reszkető kék párába vész óriás árnyékom vége és a fekete éjszakában fölnyulni kezemmel az aranyló csillagok közé és ujjam hegyével fényes csíkokat hasítani a sötétség bársonyán. Hallgatni az éjszaka titkos neszeit, a homok ropogását hazajáró lelkek lába alatt, álmatlan király sátrában kun menyecske lihegését a halmon, királygyilkos kunok lova nyihogását a rekettyésben, kóbor ebek rémült csaholását, vadludak szélkiáltását s mikor már rúdjával fordul lefele a Göncöl-szekére, hajnalt kukorító kakasok harsány feleselését. Teleszívni magam a nyár lelkével, a magánosság ködpántlikáiba öltözni az őszi tarlón s lassankint belesüppedni a hóba, hogy Szilveszterre csak a fej búbja maradjon ki belőle, éppen csak annyi, amin megülhet egy komor varjupap, míg elmondja a circumdederuntot:
– Kár, kár...
Ma reggelig nem ismertem nekemvalóbb életpályát a madárijesztőénél, de ma hetipiac volt és a kukucska-piacon egy szegényember eladott egy madárijesztőt, amely szépen ki volt kefélve és csinosítva. Alighanem lopta, mert nagyon olcsón adta. A testét kapanyélnek vették meg ötezer koronáért, a kalapját kalapnak ötszáz koronáért és a frakkját bélésnek négyezerháromszázért.
Madárijesztőnek se érdemes már lenni ebben a világban.