Művészregény
S hogy a rozoga ágyon halva volt
ifjú neje a faggyúgyertyafénybe -
pár gyűrött papirlapot vett kezébe
és rá virradtig betűket rakott.
S amit igy irt, az halhatatlan érc lett,
csudazenéjü, örök költemény,
mit meg nem érthettek e földtekén
s ki hallotta: a szeme könnytől fénylett.
Ahogy megírta, egyedül maradt
a koporsóval, melybe lelke szállott;
s a verssel, amely szívéből szakadt
s meghódíthatta volna a világot!
S a holtfej bús aranyhaja alá
odacsúsztatta, vánkosul a sírba.
A kuckóból kirántott egy botot,
aztán kiment a derűs hajnalpírba.