Mért kényszerítesz...
szerző: Somlyó Zoltán
Mért kényszerítesz: vénülő csavargót,
uccákon rónom így, tűzhelytelen!
Hogy életem, mely üdvnek készülődött,
perc- s óragyilkolásra szentelem!
Hogy nincs már semmi jó a napjaimban
s hogy jóra nincs is semminő jogom...
Hogy bukdácsolva fekete mezőkben,
egy szalmaszál se int már, elveszőben!
Mért kényszerítesz önmagam gyűlölnöm,
ki élni, lenni, úgy szerettem én!
Utálva néznem lelkem háborgását
és romló testem a kín peremén!
Kezem szorgos munkáját félredobnom
s agyam szikráit sárral oltanom...
És eltörpülnöm percről percre jobban,
mint sápadt, messzi csillagfény a lombban.
Mért kényszerítesz olyan nők ölére,
akikkel sorsom nem lehet közös!
Akiknek ajka, ha nevem kimondják,
mint téli reggel; zuzmarás, ködös.
Válluk fehérjén kezem lehanyatlik,
gyilkot döfök beléjük kéj helyett...
Mert hozzád sújtó szomorú szerelmem,
miként halálos métely, ég szivemben...