Mélt. gróf Festetics György ő nagyságára
| Mélt. gróf Festetics György ő nagyságára szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
A hadi oskoláról
Szárnyalj le mennyből, Kalliopé! s segítsd
A még szokatlan tárogatón kezem.
Ím, Tháliának gyenge lantját,
Bár szeretik koszorús leányink,
E rozmaringok zőldje alá teszem;
A fenyveseknek görbe gerinceit
Megmászom, s onnan messze nézvén,
Kalpagosink örömét kifúvom.
Ki az, ki kertté téteti a mezőt
S termő mezővé a sivatag kopárt?
Kit Trítonok kürtje a Tihannak
Rijjadozó hajadonja hirdet?
Nem látod őt a keszthelyi indigeszt?
Az ő nevének temploma fénylik ott.
Nézd, mint teríti bé hazánknak
Boldog egét ragyogó világa.
Bellóna markos bátyja pihenteti
György görbe kardját húsz adamás szegen,
Zöld pálmaágakkal takarván
A hüvelyére tapadt aludt vért.
A tarka bőség csüngeti jobbfelől
Horgas türökjét: és sok ezer becses
Áldási nem férvén beléje,
Hervadozó mezeinkre ontja.
Pomóna rak rá ritka gyümőlcsöket;
Céres kötést fon sárga kalásziból,
Melyet piros pipacsvirágok
S kék cianák gyönyörűn vegyítnek.
Idvezli Györgyöt szőke gulyái közt
Pán, a furuglyás; s szittya szokás szerént
Bacchussa a boldog szigetnek
Tőlt poharát neki hajtogatja.
Mély tisztelettel borzadok! a magas
Mennynek leányit látom az áoni
Keszthelybe óh, boldog halandó,
Aki az égbe-lakók barátja!
Mely édes érzés játszik az ő komoly
Orcáikon, s mint zengik az indigeszt,
Tágas mezőt s védőt találván
Szárnya alatt....De mi képtelenség
Márs könyvet olvas! Húga, szilált haját
Felsímogatván, né! hogy okoskodik,
És cirkalommal mérsekéli
A tüzes ütközetek piaccát.
Ott kardra termett újjait egy huszár
A messzelátó csőhöz egyengeti;
Itt egy erős hajdú az ország
Rajzolatin figyelemmel andalg.
Mit szóltok erről, hétmogorok? ti, kik
Tátur havassán tábori abroszok
S nézőcsövek nélkűl jövétek
E Kanaán mezejére győzni?
Azon igyekszik Festeticsünk, hogy e
Kartács-világban hív unokáitok
Ésszel s okossággal tanúlják
Őrzeni érdemitek jutalmát,
Mely érte hullott véreitek miatt
Zsengés. Ma már a táborokat befűlt
Szobákba intézik csatának,
S penna után viszik ütközetre,
Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket
Az üstökös Kund, a bajuszos Gyula.
Most líneán lövik rakásra,
Kit buzogánnyal ütétek agyba.
Hiába vinnéd, rettenetes Botond!
Mennykőcsapású bárdodat a mai
Bizáncium várához, annak
Rézbe borúlt kapuját bevágni:
Egy messzelátó cső kitekintené
Szándékod, egy más cső az egész kaput,
A bárdot, a vitéz Botondot
Egyszeri percbe darabra törné.
Mindég "vitézek nemzete" volt nevünk;
E két örökség jegyzi ki még ma is:
Rettenthetetlen szív s serénység
Nagyravaló fiait Lehelnek.
De ez kevés még egy bizonyos veszélyt
S halált okádó bombi előtt; ma már
Száz dentmagyart is porba dűjtne
Holmi suhanc gyerek egy kanóccal.
Izmos leventák! hogyha reánk maradt
Kemény erőtök: megnemesíti György,
A szittya testet brittus ésszel;
S gyermekeink Vayak lehetnek.
Ő, aki földünk Pontusa habjait
Törvényre húzá, száz lehetetlenen
Tett s tesz csudát: ő mér fuvallni
Lélekerőt az inas magyarba.
Ő új Minervát ugrat elő Zeus
Szent homlokából és maga nyújt dsidát
S halálszemű égist kezébe.
Rhédey van vele és segíti.
Zengj harsogóbban, énekem! e becses
Két névre, mely, mint a Duna, élni fog,
S mint a világosság, kiterjed,
És bekerűl az egész világon.
Hanem ki lészen bárdusaink közűl
Ki a sok elmés Hunnia hadnagyit
A Léthe zsibbasztó vizétől
Trombitaszón az egekre hordja?
Méltatlan éjcsend sürgeti sok vitéz
Árpádjainkat. Félre, haszontalan
Kétségek! ím. általragyogván
Cenki napunk a homály csoportján,
A múlt s jövendő pólusit is süti.
Tud már ezentúl tenni is, írni is
Nagy dolgokat főldünk vitéze
S lantossa: Kalliopém! elég ez.
Elég! Rekedt már tárogatóm szava,
Lankadnak ingó újjaim ennyi nagy
Dícséreteknek hirdetésén,
Melyek elállt ereim tetézik.
Mátyás dicsőűlt lelke!tekints alá,
Esmérd egedből lábbadozó hazád,
A Keszthely és Cenk istenűlő
Grófjaiban magadat találd fel:
S érezd, hogy a menny kedve is egy igaz
Hérósi szívben megszaporodhatik,
Ha nemzetét s emberbarátját
Virtusiban öröködni látja.