Még egyszer Lillához

Még egyszer Lillához szerző: Csokonai Vitéz Mihály

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szivem elragadtad,
      Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe'
      Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
      A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
      Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbeesvén,
Miolta tőled távol esvén,
      Reményje füstbe szállt;
Holt-álom ül zsibbadt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
      Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba hullnak
      Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
      S fejem Lilin töröm. ─

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
      Es mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
      Lelketlenűl lehell.

Es tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
      Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörülnék
      Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe' hergesz
      S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
      Ölelsz meg engemet.