Második rész,
szerző: Somlyó Zoltán
Második rész,
melyben a költő megállapítja, hogy a pesti pénz föl nem lelhető, apostoli szegénységét nem szégyellvén e szerény műben világgá kürtölni. Őszintén szól egy szegedi anyaszínésznő féltékenységéről, akin csak ezúton sikerült bosszút állania; első könyvének sikertelenségéről, betegségéről, szerelmi kudarcairól, ágyrajárókról, a Magyar Tudományos Akadémiáról stb. stb.
Pest
A kelenföldi állomáson reggel
a vonatról egy gyűrött úr lelép.
Kezébe kis lim-lommal teli táska
és fölgyűri az übercíherét.
Nadrágja térdes, mint két rossz vitorla,
libegve szálldos búsan-szélesen.
(A vánkos alatt szokta kivasalni,
mit titkolni szeret szemérmesen.)
(Irigyeljétek ti, polgári, síma
szép vánkosok, a költők vánkosát!
Amelyre súlyos fejük lehanyatlik,
hol száz világ és száz szél szálldos át.
Hol forrókeblű, hószín bajadérok
a férfi mellett fekszenek szüzen;
hova az élet, a rideg, reális,
sem erkölcsöt, sem kényszert nem üzen.
Hol több az álomkép, mint a világi,
és sokkal több a vágy, mint a falat;
hol minden ránc egy életút a földön;
de a költő csak – az égben marad.
A párna, melyre költő feje hajlik,
egy darab égbolt, isteni tejút.
S ha öreg lesz a költő, a pokolba,
de a vén párna – múzeumba jut!)
Térdes nadrágja szállt az úti porban,
gallérja alatt fekete szalag
keskeny selyemből hosszan és meredten,
– mint két setét út – kétfelé szalad.
És kiválasztja, merő kabalából,
a legzordabb arcú fiákerost;
a hintóba beugrik fürge lábbal
s új hódítások felé indul most.
A nyugalomnak fehér, sűrű, édes
tejét folyatja a reggeli ég.
A külvárosi házak ablakából
kileng a függöny, a berlini kék.
Kövérkés arcú, kerek szobalányok
porolórongya vígan integet.
Nyakukra hull a hajnak gyönge fodra
s ragyogva fénylik a kis fül megett.
Egy kis szalónnak habos ablakábul
egy édes szonatin ütemje száll.
Egy ház előtt szerelmi randevú van,
a lány nyakán kígyózva leng a sál.
Egy divatárusboltnak ajtajában
a tulajdonos ábrándozva ül.
És fenn az égen könnyü bárányfelhő,
mint nászi mennyezet, isteni tüll.
És mindezek között s alatt gurulva
halad a gummitalpú, álmatag.
A fiákeros ostorral suhintgat
és biztatja a vékony lovakat.
A pesti tornyok jönnek már feléjük,
palájuk csillog, mint ömlő higany.
A hosszú gyárkémények nyugalommal,
mint öreg bácsik, pipálnak vigan.
S e fürgén mozgó délelőtti képen
a Gellérthegynek rajza könnyedén.
S a fellegvár a felhőknek alatta,
mint órjás szem alatt egy könnyedény.
S az Erzsébethíd ünnepélyes íve
s a Duna ringó, rengő habjai…
És elkezdődtek egy magyar poéta
rögös, rajongó pesti napjai.
A pénz
Megújra Pest!… A nagyszerelmü város!…
A bezárt ajtók, selymes ablakok.
A Wertheim-szekrény, amely ki nem nyílik
annak, aki szemérmesen dadog.
A tőkepénz kezében aeol-hárfa,
melynek zenéje felleget szakít;
s mit meg nem hall a költészet, az árva,
mely önkörmével tépi húrjait.
Megújra Pest!… A kupolás, a tornyos,
az élvezőket csalfán ringató.
Az illatos, a sminkes és a kormos,
a szívek alatt lenge hintaló.
Az olcsó percek és a drága órák
városa éljen!… Éljen Budapest!…
Hol oly békén megfér a könnyű lélek,
és mostohája, a lágy, buta test.
E szép város még nem szült igaz költőt!
s költőbül itt még nem lett gazdag úr!
Itt pénz pörgeti meg az emberöltőt,
itt nem kell rím, ha a rét tavaszul.
Ide fiatalurak jönnek, halvány,
üres szivükkel éhes-vakmerőn;
s könyökcsapásuk az életutalvány,
mely pénzzé érik a déli verőn.
A pénz itten az úr és nem az ember,
akár darócba jár, akár selyemben.
S a pénzt pincékben őrzi száz lakat,
mely költők előtt mind zárva marad.
Ha pénzt akarsz, hideg közönybe öltözz!
A szívedet szakítsd ki s vágd a földhöz!
A hangulat divatja már lejárt;
a holdfény zsebnek s gyomornak megárt.
Ha pénzt akarsz, tanuld az egyszereggyet!
Feledd az istent és a hiszekeggyet!
Apát, anyát és testvért ne szeress!
s lészen a kamat majd ezerszeres!
Gázolj keresztül élőn s holtakon,
fütyülj a lelkiismeret szavára:
a legjobb arany s a legjobb falat
majd így kerül ebédlőd asztalára!
S ha mindezt tenni, nincs elég erőd,
kivül maradsz a paloták során te.
Megaláztatva mindenek előtt,
a mások büszke pénze sárba ránt le.
A Lipótváros glaszékesztyüjét
a karcsú hölgyek szájadba nem mártják.
És nem szívhatod édes nedüként
a dús függönyök Treffle-incarnatját.
Márványlépcsőn nem göngyölít eléd
vörös szőnyeget a borotvált, mafla,
aranyzsinóros szemtelen inas,
ki grófnak képzeli magát kinyalva.
A Terézváros?… be az sem fogad:
a demokrata-dölyf is pénztül szaglik.
Rosszul fest az az Andrássy-uton,
kinek szive a nyomortul vonaglik.
A hetedik kerület, – még az is
előkelőség álarcába süpped.
Szent Erzsébetnek neve meg nem óv,
tovább kell menned futva, mindenünnet…
Hol búba fúl a sötét Ferencváros,
ott ágyaznak majd neked szűk helyet.
A garniszállók szégyenlős vidékén,
ott ebédelhetsz nyugodtan tejet.
És nézheted szőke varróleánykák
tüdővészes apadt kis életét,
akik dalolva hordják a halálnak
korai, zord, sápadt ítéletét…
Apostoli szegénység
Ide jutott a költő Budapesten,
apostoli szegénység várta őt.
És az Üllői úton kódorogván,
remélt és várt egy boldogabb időt.
Aludt nagyokat, mert hogy dolga nem volt,
magyar költőkben sűrűn lapozott.
A lelkesedés lángja melegíté,
amely szivében dúsan lakozott.
Az új és bátor magyar szót kereste,
míg vágyának fehér virága nőtt.
Erdős Renéet figyelte estelente,
aki a legszebb nő volt azidőtt.
A költőnőknek durcás szóvetését
szerette nézni s titkos bánatát;
gyümölcsös bódék vidékén tanyázott
s egy-egy kofánál hitelre talált.
Bezzeg a szerkesztők nem hiteleztek
nevére, mely még zöld volt, mint a fű.
És ő csak nézte a körúti zajban,
hogy repül a sok gummikerekű…
És így történt, hogy hált az uccasarkon,
a kávéházban és hídak alatt.
Rendőrökkel is volt találkozása,
de ilyenkor ijedten elszaladt.
Oly élhetetlen volt, slemilek sarja;
miért nem állt meg, mondván: itt vagyok!
Kövezzetek meg s írjátok siromra:
Ruhája rongyos volt, hát megfagyott!
Vagy hadd vigyetek tömlöcbe, mert nincsen
hova nyugtatnom ifjú, bús fejem:
s míg gazdagok veszekszenek a kincsen,
addig falat kenyerem nincs nekem!…
És Pest szöges kereke őt kidobta,
a rostában a rossz szem fennakadt.
Beléfáradt a könnyekbe, kinokba
és a vidékre újra leszaladt.
Szegedre ment, hol a tanyák vidékén
még él a ménes és a bor magyar;
hol annyi ágy van, ahány fáradt ember,
és enni kap az, ki enni akar.
Szeged
A Könyök ucca fogadta magába,
mely szűk volt, mint egy kisgyerektopán.
Egy üres telek bámult ablakába,
vigasztalanul, szürkén, ostobán.
De izgató volt az új perspektíva
s mindég az kell, mi új és izgató. –
És jött megint egy nő: az öreg díva,
(blazírt, sovány, nem nagyon bíztató).
Anyákat játszott, néha nagyanyákat
és fisztulázva mondta szerepét;
a költő az anyát szerette benne,
a díva benne – tán a gyerekét.
S ha verset írt a költő karcsú nőről,
és ifjúról, ki liljommal rokon:
csúf görcs szaladt át az anyaszínésznőn,
mint őszi vihar régi romokon…
Ettől fogva a szent és sérthetetlen
anyaságot a költő megveté;
és vágyakozó ihletével fordult
a gyermeklányok világa felé.
És innen van, hogy versei özönjét
imádattal fogadták ifjú nők;
a verseit imádták és kívánták –
de ritkábban kívánták – sajnos – őt.
És odalett a lázas fiatalság,
a homlokon keresztül ránc szaladt.
A fekete haj sűrü üstökében
már megpillantott ezüst szálakat.
Nevét a nyomdafesték már kirágta,
a bútól égett rajta szent zománc.
S hogy homlokán a redők szaporodtak,
úgy kopott le szivéről mind a ránc…
S rossz idején sok megcsalattatásnak,
míg kábultan járt ezer maskarát,
tán isteni kegyből, vigasztalásnak,
szent berkek felől jött egy jóbarát;
kit angyali derűnek szelíd szárnya
a művészet szent fénykörébe vitt:
a nagy színészt ismerte ő meg akkor,
a gyöngybeszédű mestert, Nyárait!
Ki oly emléket hagyott, mint a szobrok,
maga után, ahova egyszer állt.
Ma Gringoire-ban hulltak érte könnyek,
holnap már operettben excellált.
A meghajlásnak ő volt a királya,
és csurgó méz volt ajkán a mosoly.
Ha énekelt, a lelket úgy üdíté,
mint jó eső, ha virágot locsol.
A haját à la Beethoven viselte,
mely sűrűn hullt le csillag-balszemén.
A bort sehogyse bírta, de szokásból
csak azért is eliddogált szegény.
Bizony fázékony volt már őkigyelme,
és éccakázni nem nagyon tudott.
És télen át is félcipőbe sétált,
amelybe nyáron is vattát dugott.
Ő maga volt a szív, mely nyitva dobban
(oly jó tudnom, hogy ott élt, ahol én!)
Ó volt a művész, aki talpig ember,
a könnyelmű, az utolsó bohém!
És összementek lakni egyszobába,
közös volt minden: a ruhák s a nők.
Ma összevesztek, holnap csókolóztak –
oly bogarasak, furcsák voltak ők.
Valamely misztikus anyagból készült,
– mi őket összetartotta – a szál;
úgy bajlódott vélük, mint két gyerekkel,
a háziasszony: jó Simon Rozál,
aki tipegve főzött vacsorákat:
mákosmetéltet, csirkepaprikást. –
(Még azon szent lelkek közül való volt,
kik nem tanultak olvasást, irást.)
A két művész így élt egy kis szobában,
hol olajként fénylett a politúr.
Egy pohárszéken pár rajz, kedves arckép,
egy öreg, kopott sárga „kasztni” túl.
Egy asztalon a könyvek összevissza,
mint el nem készült bábeli torony.
S ők lázasan az ablakhoz szaladtak,
ha egy nő ment el a túlsó soron…
Az első könyv
Itt már a költő úgy élt, mint egy polgár:
aludt, ebédelt s mindég vacsorált.
Esténkint eljárogatott a „Kass”-ba,
hol megírt nem egy ünnepi chorált.
Már együtt volt néki vagy ötszáz verse,
mit két kemény tábla közt őrizett;
ezekkel úgy kérkedett néhanapján,
mint viszonyaival egy fő-grizett.
És testére szabott ruhái voltak,
mikért havonta híven fizetett:
így életének, íme, rangja, súlya
és nyárspolgári langyos íze lett.
Volt egy ruhája… galambszürke homszpőn!
mily gyerekes örömmel bújt belé…
S hogy – nyár utolja felé – esti nyolc lőn,
ábrándosan ment a korzó felé.
Nevét a lányok akkor már susogták,
kapott már nehány titkos levelet.
És büszke volt, ha köszöntgetés közben
megcsapta egy forró lánylehellet.
Így született meg első verseskönyve.
(A kiadója, ő már rég halott.)
A honoráriumról szó se essék.
A költő végre nyugton alhatott.
A „Dél van” Pestre is elvitte hírét,
és Pest volt minden, ott más szél forog…
… S egy hét mulva az összes élclapokban
kigúnyolták a „litterátorok”.
Megírták róla azt, hogy érthetetlen,
hogy butasága szinte már bravúr!
Hogy semmi más, csak lézengő, siralmas
és nyögdécselve síró trubadúr.
S akik őt érthetetlennek találták,
oly jól megértették őt, hogy ma már
utánozzák szorgosan nyakra-főre,
a sok rossz lében rossz pakfong-kanál…
Egész iskola lett a ritmusából;
ő vérrel írt, – téntával amazok.
Ő költő lett, poéta a javából!
Ők – egészséges pesti kamaszok…
*
Akkor is az volt már a magyar szellem
az irodalmi kritika terén,
mely végigvág az igaz író művén,
de hasraesik egy miniszterén.
A hatalom volt tollat irányító,
mit feltétlen akceptál a magyar.
(Illő tisztelet nehány kivételnek,
ki nívót és nem stallumot akar.)
Nálunk azokból csinálnak poétát,
kik már semmi egyébre nem valók.
S kik új vérükből új szikrát csiholnak,
azok zsonglőrök, szélhámos csalók.
A nagybácsik s az unokatestvérek
tálalják egymást csemege gyanánt,
mint ciceróval szedett hirdetések
a disznózsírt, a szappant, a banánt.
S folyik a dévaj, kacér csereüzlet:
ez pénzt ád, az meg pléhet fémjelez.
Csak annak váltják be nevét aranyra,
ki szerkesztő urakkal éjjelez…
De – messze volt a költő Budapesttől,
hol élőt s holtakat dicsérnek – és
hol komolyan folyik az irodalmi
magyar szemmértékhitelesités.
S bár a szerkesztők között híve nem volt,
mégis megindult két szál pesti toll,
két látva néző embernek kezében,
kik nem bánták azt, hogy más mit papol.
Nevüket már az emlék bársonyára
kemény betűkkel rótta föl a hír:
az egyik Kosztolányi volt, a költő,
másik Karinthy, ki vésővel ír.
Hogy a „"Dél van”-ról mi volt véleményük
pár – komoly szókkal beírt – oldalon,
azt nem írom le ide, inkább szívem
dús aranykeretébe foglalom.
Nem ismerték ők a vidéki költőt,
ki messzi járt, tiszai partokon.
Csak a rímek dróttalan táviróján
beszéltek véle égi hangokon.
Kórház
A költővel a világ egyet fordult
(mert verseskönyvért nincsen kegyelem!)
Még este száján bor patakja csordult
s már vérbe feküdt másnap reggelen.
A gyomra szakadt bizony ki szegénynek,
a gyomra, mely oly sűrűn volt üres.
Most már hiába volt néki mit enni –
Bosszúállásban a sors oly ügyes!!
Fölkapták őt, mentőkocsiba lökték,
kórházba vitték, hol soká feküdt.
Magára hagyták, ő is úgy akarta;
ott pókháló belepte, por takarta,
mint egy megrepedt, régi hegedűt…
*
Pesti ritmusok
Fönt Budapesten sárga volt a flaszter,
már kopaszodtak a körúti fák.
A beteg költőt megcsapta a szellő,
a sok-sok kedves pesti furcsaság:
a teli utca, a szép női lábak,
minőket látni másutt nem lehet.
És megtanult most újra bölcsen járni,
lábujjhegyen a női nem megett.
Enni szerette volna, megharapni
a véletlen megtalált életet.
És nagy szerelmet, szépet, újat kapni,
amely nélkül ő sosem élhetett.
S ahogy kereste, hipochonder-módra,
hiszékeny fejjel évrül-évre már, –
újat talált, de nem tudta feledni
a régit, melyet elsodort az ár…
Első szerelmek ifjú trombitása,
napkeltének fehér lovagja volt.
S az élet köde mindég odatolta,
hol rőt fátyolok közt már állt a hold.
Mindég elkésett, babrálván az emlék
mély dobozában hervadt lomokon.
És várúrként akart fennen lakozni,
míg vermet ásott laza homokon.
S a kávéházak terasszán sötétlő
barbár alakját megszívta a gond.
A kávéház lett a háló s ebédlő
és ő maga egy elhervadt bolond.
Úgy járt oda, mint mások hivatalba,
ott dolgozott, s dobogta ritmusát.
Egy messzi élet mélyét írta dalba,
megrázván lelke sötét ciprusát.
És pénzért kelle menni a lapokhoz,
könnyet aranyra kelle váltani…
… Be jó néki, hogy egyszerű zsidó volt
s nem előkelő lovag, máltai!
Már heteken át jár a pesti uccán,
míg egy napon őt mégis meglelék.
A József körút aszfaltján kifáradt,
s a Baross-kávéházba ment be épp.
Az asztaloknál jó nyárspolgárokból
tarkán libegő bokréta hevert;
odébb egy tanárképű ifju ember
épp egy játszma piké-kártyát kevert.
Az ujságosfiúk meg úgy rohantak,
mint véres karddal szoktak hajdanán.
A kasszában búsongott a kasszírnő,
egy álmosarcú, szelíd-fajta lány.
S a hátsó fronton, egy sötét sarokban,
ott ült egy ifjú, acélos, mokány:
kabátja lüszter s kissé szembetűnő
világosság ült széles homlokán.
Az öltözéke nem nagy gondra valló,
de némi fölényesség ült szemén.
Már régen volt. De sötét vasbotjára
s hajlott állára jól emlékszem én.
Furább arc sosem volt még Budapesten
(megtámaszkodván úgy féloldalon)
– Karinthy ő, az ifjú mókamester!…
így szólt a főúr bajusza alól.
Azóta nagyot nőtt e szárnyas ember
és minden nagyra méltán hivatott.
Kreált egy új szatírairodalmat,
mint nagy szabók valami divatot.
Már levitézlett szerkesztő volt akkor,
meghalni látta az élces „Izé”-t.
Húszéves fővel mellre szippantotta
a magyar irodalom bús izét.
Öreg irókkal vette fel a versenyt,
kik két kézzel cibálják tollukat.
És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel
valamit hozott tőle a „Nyugat”.
Új magyar irodalom
S új hangra gyúltak ki a pesti viskók,
ki kellett tárni ajtót, ablakot.
Avítt szemeknek arra kelle nézni,
amerre a megifjult nap lakott.
Új irodalom bontotta virágját,
mely rózsát, rongyot a nevén nevez.
Az Igazságnak szava volt az „Új”-ság,
amely nyugati szeleken evez.
És dicsfényét az Akadémiának
egy reflektornak fénye fogta meg;
végigtörülte és jól megcibálta –
tüsszögtek belé a „nagy”-emberek.
Pipájuk hamvát szelíden kiverték
és összenéztek, sandán, csámcsogón;
s tovább aludtak, fejük lehanyatlott,
hisz oly nehezek voltak, mint az ón.
Aztán nyugodtan tovább álmodoztak,
(mert álomban az ember nem veszít;)
és aludtak. És hogyha meg nem haltak,
akkor talán még ma is ezt teszik!
Innen van az, hogy útas, aki Pestet
megnézni jössz, ahogy már ez szokás,
a Dunaparton gyanútlanul járván,
füled megüti egy mély hortyogás.
Furcsa bogárkák szundikálnak ottan,
a szürkeségnek bárgyú ütemén:
a Tudományos Akadémiában
ott van a Magyar Rovargyüjtemény!
Egy kacskaringós gombostűre szúrva,
a Stylusbolhát itten láthatod,
kit dicső nagyjainknak örök-vemhes
egyénisége mélyen áthatott.
S az ünnepélyes terem, az is ott van
és abban a Petőfi-Társaság;
hol díszmagyarba búvik a középszer,
melynek nem árt a magyar árvaság!
Hol tönkreteszik a Petőfi-kultuszt
kis dilettánsok avas betüi;
agyukba tinta, elegáns zsebükben
egy rímszótár s egy ritmus-etüi…
A Vigyázó-díjban is ők a döntők,
melyre magam is pályáztam idén;
s Nadányi-szaktárs kapta meg a díjat,
berobogván egy ifjú venyigén.
Gazember lennék, hogyha irigyelném,
sőt üdvözlöm az ifjú kollegát;
ki a gyümölcsöskertek illatából
büszke babérligetbe kullog át.
Én megmaradok koszorútlan fővel,
tán puhább lesz így örök fekhelyem.
De Petőfit csak Társasága nélkül,
a babért meg csak babba kedvelem!
És felborult a kopott régi mérleg,
mellyel mérték a hetilapokat.
S jött új szem, új száj s új toll is tömérdek,
mely meztelen szíveket tapogat.
És új kritika és új életelvek,
és új szempontok, új magyar irány.
S az új nevekből új díszkert virágzott,
a régi rónaságon új virány!
Egy zsidó úr, a hórihorgas báró,
magyar betűért tűzbe menni kész;
szívét s agyát új hangoknak kitáró,
nyugati szélben bátor tengerész.
Ki atyjától nemcsak aranyja halmát,
de fajtáját is készen kapta meg.
És nemcsak úri pezsgőt tudott inni,
de könnyet is, mely félénken remeg.
S akinek ujja, a fínom, a kékes
nemcsak a tallér dobásához ért,
de hogyha tollhoz nyúl, a szava ékes,
s nemcsak búzát arat: ha kell, babért.
De nem születtek ők a zöld babérra,
csak munkára, mely szent és végtelen.
Hogy tiszta légyen, mi ködös volt eddig:
az igazság, a szó, az értelem!
És Ignotus, a fínom magyar költő,
egy egész kornak zengő taktusa!
Az ő szaván vidult egy emberöltő,
melynek sora csak harc volt, csak tusa.
Vegyétek elő könyveit s betűzvén,
a bölcs sorok közt lesz a jutalom.
Majd elárvult szivetek fel-feléled
a sok-sok hipnotikus futamon.
… Hogy honnan jön?… kérdjék irodalmárok.
Hogy hova megy?… S a lépte meddig ér?
Majd mély nyomai elárulják egykor
s az ifjúság, mely tőle inni kér!…
*
Ily férfiak, (kinőve egy hatalmas,
szent ágból) jártak Pesten akkoron;
hol könnyek szálltak a költő szemébe
s a könnyek mellé tódult a korom.
Ó, nem tudott ő sehogysem megélni,
– a borús lírát itt nem kedvelik. –
És hogy a pénzt magához csalogassa,
amelyből még halálra sem telik:
humoristának állt be, vidám kuplét
és bökverseket kezdett gyártani;
és sötét tollát most már a szívébe
sokkal mélyebbre kezdte mártani.
S a Borsszem Jankóhoz vitte el őket,
hol hullottak az ezüstkoronák;
Nikitáról, vagy a női divatról
élcelvén nehány kurta soron át.
S a szerkesztővel, a dallamos lelkű
költővel ő sűrűn vitatkozott
a bomlott, sivár magyar viszonyokról –
s Molnár leült – és utalványozott…
Ezek a pénzek ó, be nagyon sokszor
mentették őt meg vacsoraidőn,
mikor leült a vendéglősarokban
és lakmározott egy adag tüdőn…
És lassanként leszakadt a ruhája,
hogy szégyen volt az uccán járnia.
Ó, mennyire sajnálom ma is őtet!
Mily nehéz volt sorsát kivárnia!
Ha akkor elhull a sok éhezéstül:
be kár lett volna érte, ó, mi kár!
Ki feküdnék most be az ingyen-sírba,
mely számára ma, remélem, kijár?
S ki arcára tennék a Múzeumban
helyette most a Jókai-lepelt?…
… Egy tisztánlátóbb kor lesz mondhatója:
a magyar költők közt ő volt a gólya,
ki a siralmak házán kelepelt.
Úgy állta a sok csapást, mint a répa,
kissé meggörbült, mély lett a szeme.
Kis sanszónokat írt a kabaréba,
jól csattogott a Heidelberg-zene.
Egy-egy dalért már ötven koronával
fizették meg a tollát, ó, egek!
Most már elhitte maga is, hogy „író”,
s repültek véle égi fellegek.
Nők
A pesti napon kezdett fölüdülni;
már a Körúton vett ki új szobát.
De nagy tengerek választották széjjel
őt és mogorva szobaasszonyát.
Mert, bár különbejáró volt az ajtó,
túlmorális volt a vén nénike.
S az ifjú hölgyek lelkesült csapatja
inyére bizony nem volt nékie.
Úgy járt haza, mint idegenbe tolvaj
(szinte zsebében vitt nőket haza,
itt, Pesten, hol nőinkről azt regélik,
hogy erkölcsük egy kissé túllaza.)
Ezért volt néki harminckét lakása!
Tíz év alatt harminckét szép lakás!
S hurcolkodáskor mind-mind úgy égette,
mint gonosztévőt a máglyarakás…
Orfeum
Eljárogatott az orfeumokba,
italos nőket tág szemmel csodált.
Krúdy Gyulát is sűrűn látta itten,
ki éjjente szólóba iddogált.
A magyar úrnak elszalajtott kedvét,
sötét szobrát lehetett látni ott.
Ahogy naponta, talpig feketében
durcás ajkával konokul ivott.
Még akkor talán ő maga se tudta,
hogy a magyar Szindbád, ki ott iszik.
Néha egy bókot hullajtott a nőknek
és egyhelyben ült reggeli tizig.
S hogy unalmas ne légyen így az élet,
s hogy ne érezzen semmiben hiányt:
megfricskázott – csak amúgy két pohár közt
egy pincért, vagy egy huszárkapitányt.
Aztán leült, vásárolt pár virágot
s egy hölgynek küldé késő éccakán.
A „Napló”-nak megírt egy új novellát,
melyben rezeda nyílt… s szaladt a szán…
magával vivén egy italos ifjút
kit orráig takart a drága prém;
s a szán szaladt a szikrafényű hóban,
míg csókok vártak rá egy fogadóban,
meleg kemence hasas peremén…
Reggel a körúton
Az akkori Pest jól ismerte őtet,
a bús költőt, a jelentéktelent.
Kivált a Körút, ahol reggelenként
álmosan és gyűrötten megjelent.
Ott nézte a kis hivatalnoklányok
sietős útját, árva életét:
egyik útközben tűzi meg a kontyát,
a másik rossz cipőbe félve lép;
a harmadik harisnyát igazítgat
egy kapu alatt mélyre görnyedőn; –
míg átellenben egyik könyvesboltban
most szalad föl rekedten a redőny.
És úgy sajnálta őket, látva ferde
és széttaposott sarkuk bús nyomát.
Cigarettája hamuját leverte
s tovább ballagott a körúton át.
S a Dohány ucca sarkán a New-Yorkba
ment reggelizni teát és vajat.
A rum violaszínű lánggal égett
s alatta sűrü kék szirup maradt.
És akkor arra gondolt, hogy az élet
csak fel-felcsapó lángjaiba szép!
Mi alul van, azt szürke víz elönti
s ki alul van, nem üthet sose szét…
Akkor még azt hitte, hogy egy betűben
száz malomkőnél több erő tüzel…
Ma tudja már, hogy liszt kell a gyomornak,
mely rossz viszonyban áll a betüvel!
Ahány napilap megjelenik Pesten,
a pincérrel mind elhozatta most.
Az asztalán toronnyá nőtt az ujság,
kezébe vett egy istenest-papost;
látott benne alleluját és áment,
közben felekezeti mardosást.
Egy vakbuzgó toll a zsidókra ráment
és tartott nagypénteki nagymosást.
Egy másik lapba meg a forditottja:
megbotránkozás, amely vért kíván…
S ő szívdobogva nézte ezt a versenyt,
kihűlt teáját csöndesen iván.
Egy másik újság kéjjel dorongolta
a szociális szakszervezetet.
A harmadik pedig egy színésznőre
köpött nagyszájjal epét s ecetet.
És mind sötétebb lett a nyomdafesték,
pokollá nőtt a nagy papírhalom.
A szívét itt senkinek nem keresték,
senki számára nem volt irgalom!
S a költő – mert a költők oly naívak –
tovább lapozva, verset keresett;
(amely cikk nálunk, amint tudni illik,
nem valami lámpással keresett.)
És nagy keresés után lelt is végre
Krüzselyi Erzsitől egyet, – belül,
a vízállás szelid rovatja mellett,
mert ott a költő pénzbe nem kerül.
És, bár e fürgetollú, szíves hölgyet
irígyelni eszébe nem jutott:
a vers-rovathoz érve, megriadtan
a kávéházból mindég kifutott.
S megértette a magyar zsurnalisztát,
ki elbú, amíg mások látszanak.
Ki az izetlen, száradt nyelvre ízt ád,
míg vállain mások virágzanak.
A zsurnalisztát, ki szemét pirosra,
agyát sötétre írni kénytelen;
míg ügyelni kell szabad-ra, tilos-ra,
a multja bús, jövője fénytelen.
Minisztert kéne mindjéből csinálni,
mire fáradtan megöregszenek!
Avagy becsukni őket, mert halálig
csak a buták javán törekszenek!
Ágyrajárók között
S a Körúttól megundorodva végleg,
ahol oly tisztán látta a gyomot,
nekivágott a felső faluvégnek,
ahol remélt még néhány liljomot.
A földet most már nagyon megutálta,
(a földszintnél tán jobb lesz odafent…)
S egy emeleti csöndes kis szobába,
a Baross-utca harminchatba ment.
Ahol nem járta már különbejárat,
de volt kisgyermek, aki egyre sírt.
Itt született a vers az Emeletről,
mit oly szeretettel a „Hét”-nek írt.
Egy mély szobán kellett keresztüljárni, –
hol egymás hátán állt az ágy tunyán.
Hált ottan pincér, éjjeli kaszírnő,
színész meg ügynök, hortyogván csunyán.
A költő mindég lábujjhegyen ment át,
az alvókat tisztelte szörnyen ő.
Míg egy napon jött egy új ágyrajáró:
egy marconatermetű tőrnyelő.
Ahányszor lépett, mindég megriadtunk,
hidegtül rezgett szívünkön a bőr.
Oly kísértetien sziszegett benne
valami; tán a frissen nyelt vitőr.
Szeszélyes volt e furcsaétkű ember,
mindenkit útált és megátkozott.
És – öndicsekvés nélkül légyen mondva –
csupán a költővel barátkozott.
Kis kölcsönöket fogadott el tőle
(mert jómódú embernek hitte őt.)
S néha sétálni küldte a poétát,
míg az ő szobájába vitt be nőt…
És egy napon egy detektív kereste,
(a lépcsőkön még várt két zord alak;)
és ahogy vitték, tőralakú árnyát
csúcsosan verték vissza a falak.
… Azon az éjjen senkisem aludt el,
remegtek, hogy tán mégis visszajő.
Azóta már az isten tudja, melyik
lebujnak sötét nedvét issza ő.
Egy szőke
És meddőségben telt el néhány hónap;
hogy miből élt a költő: nem tudom.
Hátat fordíta minden rossznak, jónak,
a balsors olajával kent uton.
Egy apró kabarészínésznő szőke
haját csavarta ujjai köré –
s a magányosság öröknek szánt mécsét
alvajáró kezekkel széttöré.
Igénytelen kis nő volt, szája szélén
egy melankólikus fanyar vonás.
A költő szeme megakadt szegénykén,
mert ez a költőknél is így szokás.
Éjfélig a művészet csarnokában
volt mindennap ez apró nőszemély.
S hogy a költőnek tiszta inge légyen,
inget mosott hajnalig ő szegény.
És kora reggel próbára rohant el,
majd ruhát varrt és szerepet tanult;
a nyugalom szent virága fakadt ki
és béke lengett ott, ahova nyúlt.
Nem ettek néha hónapokon által,
nem láttam sose nőt, oly légiest!
Már úgy ragyogott s úgy szállott libegve,
akár egy tisztafényű égitest.
És hogy nem volt mit enni, válni kellett,
mert tőszomszédok a szív s a gyomor.
S a szív, ha bármily tele van, nem adhat
belőle a gyomornak… S ez nyomor!
És ellenére a régi szokásnak,
hogy szétmentek: egyetlen könny se hullt.
Az emlék gödrén sírt szelíden ástak –
abban virágzik most a szőke mult.
Album
A lelkében a költő féltve őriz
egy nem hervadható albumlapot;
amelyen egy asszonyiasan durcás
lágy férfiarc aranyhelyet kapott.
Az életének gyöngyházalbumából
van kiszakítva ez a drága lap;
rajt az alak szép enyhe kék szinekkel
s a hónak szűz szinével az alap.
Puhás kezét mindég ökölbe tartja
s tán életében sohasem ütött.
Mindég cik-cakkos életének partja,
elektromos a lelke, túlfűtött.
Mutatóujján arany pecsétgyűrű,
benn „K. D.” széthullt aranypor helyén.
Szelíd remekbe nőtt a Kosztolányi
ősök nemes, higgadt, édes tején.
A Bácskából hozott dúsan magával
szópárfőmöt s izgékony, sűrü vért.
És őszi estén meg tudott bomolni
egy celluloid női fésüért.
A rímein áfonya-fanyar lé folyt
s alélt szavakkal járkált vemhesen.
A rothadást szerette és a tébolyt,
mely úgy sikít, mint szél az Alpesen.
Négy fal között a lélekárnyvetítést
űzé, e zöldes fényű mágiát;
a kisgyermek panaszait dalolta,
mint görcsös álmot, részeg mániát.
Magas gallérján zöldszín buja selymet
viselt, mit ferdén kötve szeretett;
az élet almáját dalolva ette
és megcukrozott minden szeletet.
Voltak idők, hogy olyan közel voltunk,
hogy egymás könnyét tagadtuk le már…
És vitatkoztunk öreg, rossz irókrul,
akiknek tehetsége gombra jár.
Az uccákon a nőket osztályoztuk,
kergettünk barnát és sárgahajút. –
Azóta szűk lett szaladásra nékünk
a népes járda és a Nagykörút…
Sztrókayval lakott, a csillagásszal,
ki misztikus volt cvikkere megett.
S ki most ott nézi a sziklás Doberdón
a csillagokat s a sötét eget…
… És jött egy nap, hogy Pestről a poéta
megújra nagyon elkivánkozott.
Bár volt sok verse, egész paksaméta,
de nyomora az égig fokozott.
S hogy szerkesztőnek Szabadkára hívták,
elcsalta a bácskai messzi rét.
Ujra vonatra ült, mely lágyan hintált;
szemét törölve a perrónon kint állt,
elhagyva Pestet,… füstöt,… Dezirét…