Leszámolás Attilával
| ← A többi destruktívok | Leszámolás Attilával szerző: Móra Ferenc | Kéményseprőéknél Szőregen → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Attila nagy urunkkal sok ügyes-bajos dolgom volt nekem, noha személyes találkozásom nem volt még vele s attól tartok, nem is lesz az innenső világban. Kicsit unom már azt a sok követet, akikkel megüzeni, hogy mely részén található ó a határunknak, hol a Tiszában, hol a nádasaink közt kanyargó erekben. Hiába szabadkozom, hogy én csak a szegénysori ősökkel vagyok baráti viszonyban s halott királyok előhámozására csak az ötödik fizetési osztálybeli régészek illetékesek, a követek mind belém vetik reményük horgonyát. Már pedig én azt nem győzöm se idővel, se szivarral. Ki is van adva az ordre a háznál is, a kultúrpalotában is, hogy aki Attila-ügyben keres, annak már az előszobában le kell harapni a fejét. Bejönni ugyan akkor is bejön a hírhozó, de fejetlen lévén, nem tudja hová dugni a szivart s így a diplomáciai tárgyalások hamarább véget érnek.
Vasárnap reggel azonban olyan követet küldött hozzám Attila, akinek a fejét leharapni magamnak se volt bátorságom: egy síró asszonyt. Úgy néztem, valami kisiparosné lehet, tisztes kopottruhájú, menyecskének már öreg, öregnek még menyecske. Hull a szeméből a könny, reszket a szája széle, még az Attila szíve is megesett, volna rajta. Hát persze, hogy belesimogattam a nagy székbe, szaladtam ki egy pohár friss vízért és megkérdeztem, miben lehetek szolgálatára.
Ahogy egy kicsit összeszedte magát, bemutatkozott szép illedelmesen. Csakugyan iparosné, kisteleki asszony, ötször volt neki jelenése .Attilával s azt jött jelenteni nekem, mert a Világlapban azt olvasta, hogy ebben az ügyben én vagyok a komiszáros és az Attila énhozzám tartozik, mint állami letétnökhöz.
Láttam, hogy a dolog nagyon komoly s megadtam magam a sorsnak, mint ahogy ilyen magas hivatalok viselőjéhez illik.
– Mondja, jó asszony, mondja.
Mondta körülbelül félóráig, de előbb becsukta az ajtót s ráfordította a kulcsot is.
– Borzasztó nagy titkok ezek, kérem alássan, nem a világ fülére valók.
Sírt, csuklott, vonaglott, míg közölte velem a borzasztó nagy titkokat, amiket részletesen nem adhatok tovább, mert csakugyan nem egészen a világ fülére valók. Pontos naptári dátumok szerint sorolta fel a jelentéseket. 1922. március 17-én éjfél után 2 órakor volt az első. Akkor még nem Attila jelent meg neki, csak az őrző, egy ősz öreg ember, aki megmutatta neki a Marosban azt az örvényt, amelyik forgatja a hármas koporsót s arra neki kell vigyázni addig, míg föl nem veszi valaki. Ahogy az ősz öregember eltűnt, ő úgy fölizgult, hogy kiugrott az ágyból, fölkeltette az urát és elmondta neki a dolgot. Az ember azonban nem lepődhetett meg valami nagyon, mert csak legyintett és annyit mondott:
– Hiszen a te álmaidból már régen regényt lehetett volna írni!
De később aztán Attila is megmutatta magát a szegény asszonynak. Úgy, ahogy a koporsóban fekszik, gyöngytakaró alatt. Fekete szakállas nagy ember, magyarul beszél és nagyon barátságos természetű, ahogy az ötödik jelenésből kiderül, amely most az őszön történt, kisasszonynap-éjszakáján.
– Úgy mondom, ahogy volt, egyszer csak azt vettem észre, hogy az Attila feje a vállamon van, arra nagyot sikoltottam, az uram azt mondja, alig bírt eszméletre téríteni.
Most is elkezdett reszketni, de aztán csak erőt vett magán, összetette a kezét az ölében és nézett rám megváltásért esedező szemmel.
– Hát ezeket tudom én, kérem szépen. Meg tudom mutatni azt az örvényt akár ebben az órában. Mikor tetszik most már azt a nagy királyt megszabadítani?
Most már mit mondjak a boldogtalannak? Mondjam neki, hogy verje ki a fejéből ezt a bolondságot, vagy küldjem orvoshoz? Okosabb volna, de Isten tudja, mintha embertelenség volna ettől a szegény lélektől tán az utolsó játékát elvenni. Hiszen úgy látom, már túl van azon, hogy okosan lehetne vele beszélni. Megfogtam a kezét és azt mondtam neki:
– Nézze, jó asszony, nem jó világ volna most az Attilára. Olyan nagy a szegénység, hogy még tán a gyöngytakarót is leszednék róla a népek. De az arany, meg az ezüst koporsóját okvetlen elvennék tőle adóba. Hanem mondja meg a nagy királynak, ha megint jelenése lesz, hogy türtőztesse még egy kicsit magát és várjon addig, míg megint öröme lehet a népében.
Hát valami nagy sikere nem volt ennek a jószándéknak sem. Sohase felejtem el a szomorú nézését, amilyent én még emberi szemben nem láttam.
– Jaj nekem, jaj nekem – mondta csöndesen, ahogy kitántorgott a szobából.
Ekkor haragudtam meg az Isten ostorára, aki másfélezer év távolából is hazajár kísérteni és egyszerű lelkeket megzavarni. Eddig nem nagyon izgatott a temetése rejtélye, amiben csak középkori vándormesét láttam, – hiszen a monda szerint Alarich gót királyt is így temették a Busento medrébe, mégpedig negyven évvel előbb, mit Attilát. Én mindig úgy éreztem, hogy ezt a mesét fogták rá a mi nagyurunkra is, meg is írtam, amit gondolok, be is verték érte a fejemet. Dehát nekem kemény fejem van s az a gondolatom támadt, hogy most már tudományosan számolok le Attilával. Már olyanformán, hogy utána járok, mit mondanak a temetéséről a tudósok.
Hátam mögött a Révai-lexikon, nem éppen szakkönyv, de a cikkeit szakemberek írták, mesterei a maguk tudományának. Első lépésnek jó lesz ez, kihúzom a második kötetet, meg is találom, amit keresek, külön címszó alatt. Idézem szó szerint:
– Attila sírja. Semmi adatunk sincs, hol lehetett. A száz évvel későbbi Jordanestől (cap. 49) csak annyit tudhatunk meg, hogy miután tort, „stravát” tartottak a hunok Attila „sírhalma” felett (super tumulum eius), hármas, arany-, ezüst- és vaskoporsóba zárva holttetemét fegyvereivel és ékszereivel együtt egy medréből elvezetett folyóba temették, a folyót azután ismét visszavezették medrébe s akkor mindenkit megöltek, aki tudott valamit a sírról...
A munkatársak jegyzéke szerint ennek a kötetnek a magyar történelmi cikkeit elsőrendű szakemberek, nagyobbára akadémikusok írták. Akire gyanakszom., néhány évvel ezelőtt halt meg, nagyon tisztelt alakja volt történetírásunknak s igen érdemes kutatója ősmultunknak. Be is érhetném vele, de ha már benne vagyok, csak megnézem, ki mit tud még. Van egy csomó kisebb-nagyobb értekezés Attila temetéséről. összenézem mind. Aki folyóba temetteti a nagyurat, az mind Jordanes 49. fejezetére hivatkozik. Ejnye, meg kellene nézni ezt a mindenkitől idézett gót püspököt, aki könyvét mindenféle elvesztett autorokból kompilálta össze. Meg van az már vagy húsz év óta, Gombos F. Albin kiadta derék magyar fordításban is, olvastam is én azt valamikor, de persze nem tudós célból, csak gyönyörűségből. No most előkeressük a 49. fejezetet komoly szándékkal.
Elő is keresem, meg is találom, meg is lepődök rajta, de nagyon. Ej, itt valami nagy elírás lehet. De hát van a mi könyvtárunkban eredeti Jordanes is, latinnyelvű, szaladjon csak, János, keressen ki egyet a katalógusból és hozza le!
Ez az ni, ez a szép disznóbőrkötéses, elsőminőségben dohos salabakter, homburgi kiadás 1611-ből. De rebus Gothicis. De itt vannak a hunok is abban a bizonyos 49. fejezetben. Az Attila esete a „puella Ildico”-val, a ravatal a selyemsátor alatt, a tor, a hármas koporsó, – megvan itt minden, csak a folyóvíz nincs! Egy árva szó se róla. De igenis itt van az ellenkezője. Tisztán, világosan, magyarán, ha latinul van is... Noctuque secreto cadaver est terra reconditum... Éjjel a holttestet titkon a földbe rejtették. Ügy, ahogy a Gombos F. Albin szerkesztette Középkori Krónikák magyar fordításában is megolvashatja, aki megnézi.
Dehát úgy látszik, nem nézték meg Jordanest, csak idézték, valahonnan is, meg egymásból is, mert hiába, akárki mit mond, mégis csak nagy itt a tekintélyek tisztelete.
Ezzel hát készen vagyunk. Az egyetlen történeti forrás, amire hivatkozni szokás, nem azt mondja, amit mondatnak vele, hanem éppen az ellenkezőjét. Attilát nem folyóba temették, hanem földbe, hún nemzeti szokás szerint.
Most jön a dolog izgatóbb része: mítoszi eredetű és honnan származott a közhit, amivel ma falun-városon találkozik az ember? Rászántam a vasárnapot a deíektív-munkára és Anonymustól Horváth Mihály első kiadásáig minden idevágó történeti munkára kiterjesztettem a nyomozást. Sorra vettem a krónikákat, „megnéztem a nagy jezsuitákat, Katonát, Prayt – azok is idézik Jordanest, de azok meg is nézték – sőt még az öreg Fesslert se felejtettem ki, sőt éppen őt gyanúsítottam is egy kicsit, de őt is kénytelen voltam ártatlannak minősíteni. A szabadságharcig se a történelmi irodalomban, se a szépirodalomban még csak mende-monda gyanánt sincs nyoma sehol annak, hogy Attilát vízbe temették volna. Sőt a komoly történeti irodalomban még azután sincs. A Hóman–Szekfü nagy történelmi munkája nem foglalkozik ezzel az apró részletkérdéssel, a Szilágyi-féle millennáris munka első kötetének egyik jegyzete pedig éppen azt olvassa ki Jordanesből, aminél egyebet nem is lehet kiolvasni: hogy Attilát éppúgy halom alá temették, mint a többi hunt.
Mikor idáig jutottam, az a gondolatom támadt, hogy ezt a szép mesét Jókai költhette, a legnagyobb magyar varázsló, aki történelmünk annyi homályát elszivárványosította. Addig kutattam a száz kötetében, míg meg is találtam a Hadak útját. Hun rege-sorozat az, amely Holtak harca címmel jelent meg az 1854-es Hölgyfutár-ban s azután különböző címek alatt sok kiadást ért. Gyerekkoromban magam is olvastam ezeket a fametszetekkel illusztrált kiadását, amin már nagyon sok izgalom rajta hagyta a kezenyomát. Nagyon nekiörültem, hogy a könyvtárunkban ezt is megtaláltam, majd olyan rongyos példányban, mint amilyenen az én lélegzetem elakadt negyven évvel ezelőtt. S találomra éppen oda nyitottam, ahol holdas éjszakában eresztik a vízbe a hármas koporsót.
Jókai regényíró volt s nem tartozott történeti felelősséggel. De a látszatát szerette megadni. Kellett neki a történelmi hitel egy szem búzája, amiből egész kenyeret dagasszon a fantáziája. Most már hol találhatta ezt az egy szem búzát?
Ezért aztán igazán nem kellett messze mennem. 1854-ben jelent meg Ipolyi Magyar mythológiája is s az egész életére terített asztalul szolgált a mesék Krőzusának. A Bálványos-vár-t is ebből építette fel, meg Orbán Balázsból. Itt kellett neki az Attila-legenda egy szem búzáját is megtalálni azon frissiben.
Itt is találta, még pedig a VII. fejezetben, amely az elemek tiszteletéről szól. A víz-ről értekező szakaszban ezt írja a nagy püspök, a maga nehezen zötyögős stílusában:
– A források, tavak, folyók mentében vannak temetkezési helyeik is (már t. i. az ősmagyaroknak) s talán magában a folyó medrében, mint Attiláról egy hagyomány van tudtomra, mely szerint hasonlóan, mint Alarich (Jornand. 29), ő is a folyónak leeresztése után, kincsei és fegyvereivel annak medrébe temettetik, miután a hullámok ismét föléje eresztetnek.
Tehát Ipolyinak „Attiláról egy hagyomány volt tudtára”. De hogy hol vette ezt a hagyományt, nem mondja, holott máshol mindenütt lelkiismeretesen megnevezi a forrást, vagy számszerint hivatkozik a népszájról való gyűjtésére. Ezt az adatát nem hitelesíti semmivel s az nyilván nem feledékenységből történt éppen ebben az egy esetben. A nagyszívű és nagy lángú tudós aligha tudta volna gazdáját adni ennek a hagyománynak, amelynek fontosságát neki is éreznie kellett. Így nem hagyománynak számít az, csak jóhiszemű feltevésnek. Ha Alarichot folyóba temette a maga gót népe, mért ne művelték volna azt a hunok is Attilával, aki még különb istenostora volt, mint korábbi pályatársa.
A csira tehát Ipolyié, Jókai nevelte belőle a fát és Gárdonyi Géza megszólaltatta rajta a fülemülét. Verse a Tiszában alvó hun királyról belekerült az olvasókönyvekbe és teljessé tette a legenda kialakulását. Amihez én se azért nyúltam hozzá, hogy szétfoszlassam, mert a legendákat úgy se lehet meghalasztani és mi értelme is volna annak? Egyebünk sincs, mint a legendáink és azokra olyan nagy szükségünk van, hogy ha nem volnának, csinálnunk kellene őket. Csak érdekesnek találtam elmondani, hogyan született szemünk láttára ez a szép legenda, ami, hogy csak legenda, az még öröm is nekünk, pusztázó alföldi áskálóknak. Most már lehet keresni Attilát, akit mégis csak több reménységgel lehet aranyszemű homokunk alatt keresni, mint folyóvizek örvényeiben.