A lap feldolgozottságának foka

A többi destruktívok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Mit tud a vajz?A többi destruktívok
szerző: Móra Ferenc
Leszámolás Attilával →
Megjelent az Utazás a földalatti Magyarországon című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Megírtam már, hogy a kiszombori vályogosban engem akart betemettetni a Bódi cigány annak a sokbogláros hun huszárnak a helyére, akit az embereimmel kiszedtem az agyagból.

– Mit háborgassa az úr ezeket a segíny halottakat sent hitünk tanítása ellenére? – kérdezte Bódi barátom vérben forgó szemmel. – Ha én tenném a törvényt, én azs ilyen gonos emberre rásakajtatnám a földet, mikor benne bujkál.

Nem szeretem a polémiát és tudom, hogy a világnézeti, különbségeket nem lehet teoretikus vitákkal elintézni. Én destruktív ember vagyok, mert üvegszekrénybe, rakom az ősök csontjait, Bódi pedig konstruktív férfiú, ennélfogva belegyúrja őket a vályogba és beletapasztja a falba, a nélkül, hogy szent hite tanítása eszébe jutna.

Egy szóval nem kezdtem tudományos disputát a fölháborodott Bódival, hanem bedugtam a száját az utolsó szivarommal. Mondhatom, a legjobb metódus világnézeti különbségek kiegyenlítésére. Másnap már lapáttal kellett elfegyelmezni Bódit a hunoktól, akiket tíz körmével akart előkaparni, hogy kedvemben járjon. A hunok ugyan olyan jó emberek, hogy ez ellen nem emelnek, óvást, hanem a tetanus igen gonosz nyavalya s a jó Isten Bódit mégse avégre teremtette, hogy tudományos szenvedélyének essen áldozatul.

Hanem hát nem a magam destrukciójával akarok én már megint kérkedni, mert az nem újság s vannak, akik számon tartják, még ha magam elfelejteném is. Azokat a destruktívokat akarom én itt most beárulni, akikről senki se beszél, mert senki se tud, akik olyan megátalkodott destruktívok, hogy még nekem is bosszúságot okoznak. Mindig megelőznek az istenverték a csontok csűrjében s hol az ősök közt ütnek szét, hol engem tesznek bolonddá. Természetes, hogy szaktársaim, – ilyen aknamunkára csak kollégák képesek. És milyen szívósak és milyen könyörtelenek és milyen kegyetlenek! Aki olyan közelről látja a tevékenységüket, mint én, bizonyisten háromszor is meggondolja, hogy érdemes-e halottnak lenni, ha így bánnak az emberrel!

Mert ne tessék ám azt hinni, hogy halottnak lenni olyan könnyű, mint például múzeumigazgatónak, vagy albán királynak. Nem csak annyiból áll az, hogy az ember befekszik a koporsóba, a fülire húzza a szemfödelet és végre kialussza magát, de olyan szép csöndesen, hogy nem is horkant addig, míg meg nem szólal a nagy vekker:

– Fogjátok hamar a koponyátokat, emberek és siessetek a Jozafát völgyébe, ahol mindenki érdeme szerint megkapja a végleges lakáscéduláját! Mondhatom és meg is mutathatom akárkinek, hogy nincs nagyobb hazugság, mint mikor azt mondják az emberről, hogy elment az örök nyugodalomba. Kívánságnak nagyon szép, de a tetthelyen csak anynyira gilt, mint a Kellog-paktum, hogy egyebet ne mondjak.

Arról nem beszélek, mi lesz a halottból tíz esztendő, vagy száz esztendő múlva, mert ilyent még nem láttam. Az én hatáskörömbe csak olyan halottak tartoznak, akik legalább ezer esztendősek. Azokról meg tudja mindenki, mi lett belőlük.

Hát először is nem lett belőlük por és hamu. Az örömeikből, a bánatukból, a haragjukból, az álmaikból igen, bár abban se vagyok egész biztos. Mindig az az érzésem, hogy a tarlóvirágok a föld alá vitt álmokból lettek, a pici kék tikszemek kisgyerekek, a pipacsok szépasszonyok, a búzavirágok költők, a vadpénzecskék bankigazgatók, a szamárkórók filozófusok és a nyúlárnyékok vezérkari főnökök álmaiból. (A múzeumigazgatókból az ötödik fizetési osztályig papsajt lesz.) A csontok azonban megmaradnak csontoknak ötezer év múlva is, még ha olyan vékonyak is, mint a halszálka. Még az a tejfogacska is megmarad, amelyik még ki se hasadt az állcsontból.

Ellenben nagyon sokszor nem ott találni a csontot, ahová az Isten rendelte s ahol az élő viselte. Van úgy, hogy a térdkalácsot a koponya alul szedjük ki, vagy a fogakat a lábujjízek közül, vagy a kulcscsontot úgy találjuk, hogy heggyel áll ki a halott öléből. Ki garázdálkodhatott itt? A Totentanz nagyon szép kitalálás, de csak írott és festett halottak számára, a földbe temetettek nem hányják-vetik magukat... Ami sírt halottrablók verték föl, az már az első ásónyom után kiabálja, hogy: „itt ember járt”.

Abban úgy össze van forgatva minden, hogy olyant oktalan állat nem csinál. Róka, menyétke, görény, vakondok és a mezei közélet más jelesei nem fejtenek ki ilyen mélyreható tevékenységet s úgy látszik, el is kerülik a halottakat. (Amiből világos, hogy embereknek nézik őket.) Az az arcátlan féreg, amely keskeny csatornákat furkál a mély csontvázak alatt, specialistája a sírrablásnak. A napszámosaim úgy is hívják: sírrabló. A becsületes foglalkozását és hivatalos nevét nem értem rá kibogarászni. Valami rágcsáló állat lehetett, látom a kis koponyájáról, amit egérének nagyollok, pocokénak csekélylek. Elég gyakran találom a halottak alatt, amelyekhez tán ezer éve lebújt. Hogy mit keresett náluk bicsérdista létére, azt csak ő tudná megmondani. Lehet, hogy hombárnak használta az üreges csontjaikat, némelyik koponyát egészen telehordta valami apró sárga szemmel, amit vadrepcemagnak nézek. Úgy látszik aztán, közgazdasági tevékenysége közben néha elsportolgatott az apró csontocskákkal, ujjporcokkal, fogakkal, mikkel. A luxus iránt is lehetett valami érzéke, mert néha a gyűrűket is elhempergette egész a lábfejekig. Elég gyakran megesett aztán vele, hogy beleszorult a saját vermébe és rászakadt a föld a legvirágzóbb konjunktúra idején, amely üzemi baleset a jelenkorban sem tartozik a ritkaságok közé.

Csigabigákkal is elég sűrűn összetalálkoznak odalent, az árnyak birodalmában. Már természetesen csak a házukkal. Persze ők nem a maguk jószántából kerültek le, hanem akkor temették el őket, mikor az ősökre ráhúzták a földet. Kit ezer, kit kétezer esztendeje. Egyebet nem tudok róluk mondani, minthogy a házépítő-művészetben azóta se haladt előbbre a nemzetségük. A csigahéjnak a gepidák idejében is éppen annyi csavarodása volt, mint most. Mint kolléga – már nem háztulajdonos, hanem földbúvári tekintetben, – nem vethetek a szemükre semmit. Legföljebb azt, hogy sokszor megkáromkodtatják a famulusomat.

– Vigyázzon, János! Ott valami ezüstkarikát reccsentett össze a kis spatni.

– Dehogy, – mondja János – csak csiga, a nehézség cifrázná ki csörgemetélővel a füle gombját a nevenapján.

Azt hiszem, egy kicsit sokat kíván János a nehézségtől, amikor ennyi föltétellel kedvelteti vele a csigát. A cicindela-bogár fényes zöld szárnya is fölvillan néha a mélységben s bronznak nézeti magát, velünk. Ha aztán kiderül, hogy bolonddá tett a szemünk, János szánakozva tovább is libbenti a kis khitinhártyát, amely valaha Isten bogarának szolgált frakkul:

– No, hát téged minek hívnak, szegényke? – mondja neki azon a hangon, amin kisgyerekkel, vagy madárfiókával szoktunk beszélni.

Én megmondhatnám neki, hogy a zöld bogarat cingolány-nak hívják tudós magyarul, de hát én bennem van kegyelet még a bogár-halottak iránt is, meg minek dühösíteném a magam részéről is hű emberemet, akinek éppen elég a maga baja. Két fronton kell neki egyszerre harcolni. Fölfelé a legyek ellen, lefelé a nádgyökerek ellen.

Hogy hol veszi magát a légy itt, a mezők közepén, az egyik legkitanulhatatlanabb titka a dicső természetnek. A falu két kilométerre van tőlünk. A tanyák ezen a tájon nagyon szórványosak, légynevelő jószág erre felé nem jár és mégis ezrével csipkednek bennünket a zümmögő bestiák, akiket elfelejtett leszerelni a trianoni béke. Mondhatom, el vannak látva szuronnyal s azt a mi tiszteletünkre mindennap újra kiköszörültetik.

– Hogy fúltatok volna a vízbe gazdástul! – vág közéjük János mérgesen a söprűvel, amelyiknek az a rendeltetése, hogy az ősökről eltisztogassa a morzsás földet.

– Melyik vízbe, János?

– Hát a vízözönbe, a szél hordta volna el a haját annak a vén Noénak, aki jegyet adott nekik a bárkába.

De ami igaz, igaz: még a legyeket is inkább vállalnánk föntről, mint a nádgyökereket lentről. Az a mi legnagyobb bosszúságunk és legkonokabb felforgató társunk, a nádgyökér.

Ezen a helyen emberemlékezet óta nem láttak nádat. Búzamezők vannak itt, meg cukorrépatáblák, tehát minden romantika nélkül való vegetáció. S a föld úgy tele van nádgyökérrel még két méter mélységben is, hogy minduntalan az ropog az ásónk alatt, mint az emberbomba. Különösen ott, ahol halottaknak vetettek ágyat valaha. Annyit már tud a legegyügyűbb napszámosom is, hogy ahol nagyon sok a nádgyökér, ott sírt találnak.

A sír meg is van, de nincs benne köszönet. A nádgyökér megkeresi a csontokat, mindenütt azok hoszszában halad a felporhanyított földben s úgy széttúrja őket, hogy nem képzelheti, aki a maga szemével nem látja. Aztán meg a rostjaival átnyalábol karcsontot, kést, függőt s csak törötten ereszti el. De még különbet is tud ennél. Kilyukasztja fönt a combcsontot, végigfut benne velő helyett, aztán átmegy a lábszárcsontba s az ujjak közt bukkan elő újra.

Eddig vagy húsz lábszárcsontot találtak, amelyikkel a nádgyökér így megjátszotta magát. Mintha csak emberkéz lyukasztotta volna őket fúróval. Ha tudós volnék, azóta már könyvet is írtam volna róluk, megállapítván, hogy ezek a gepida király bukott miniszterei voltak, akiket külön rítus szerint végeztek ki.