LI. Szerelmi epilóg
szerző: Reviczky Gyula
Ez az utolsó dal tehozzád;
Aztán elnémul ajkam.
Szivemet vágyak nem kinozzák;
Lemondok egy sohajban.
Mulandó minden, ah, belátom;
Az ifjuság s a szépség.
Én meghajolt, szegény virágom,
Hervadva meddig élsz még?...
Óh, balga én, ki messze tőled
Csak árnyadat szerettem,
S a vén időnek, sietőnek
Hatalmát kinevettem!
Azóta elszállt ifjuságod;
Enyém is indul útnak.
Éltünk fájárul a virágok
Egymás után lehullnak.
Te megviselt szív, légy nyugodtan;
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra.
Mit ér tünődni, sírni rajta,
Hogy a tavasz mulandó;
Hogy a szerelmes nőnek ajka,
Szépsége hervadandó!...
Isten hozzád, zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Mig ajkam egy betűt rebeghet:
Jóságod lelked' áldja.
Szállj búcsudal, szép rímbe' vidd meg,
Mi van sorsomban irva:
Szivem más névre nem nyilik meg,
Emmával tér a sírba.