Kezdetben volt a lélek…
szerző: Sárközi György
Kezdetben volt a Lélek: fénytelen s alaktalan
Lebegett a vak ürben, hol nem volt fönt és alant,
Lebegett az álló időben, hol nem volt előtt s után,
Kezdetben volt a Lélek: hideg, magányos árny.
Bujdosott a semmiségben, csüggedten, céltalanul,
Szárnya vágyódva csapott föl s kínlódva újra lehullt, –
Valami zúgott, de nem a tenger, valami villant, de nem a fény,
Sötétség ült a mélyben, sötétség a mélység szinén.
S a Lélek, a magányos Lélek sírt s görcsként tekerte a vágy,
Fájdalmába belerendült a parttalan pusztaság.
S ím: ami lágy volt, kemény lett, s ami híg, az sűrű,
A hideg melegre vált és édesre a keserű.
S az örvénylő zűrzavarban kiáltott a Lélek: legyen
Egy forgó könnyem a Föld és egy sóhajtásom a Menny!
És meghasadt a sötétség és hörögve alázuhant,
Fény szökkent sikoltva s volt már előtt s után, fönt és alant.
A Lélek látta, hogy jó így s könnyülten keringte körül
A Földet, melyet teremtett s a Mennyet, amely derült
Világosságban égett – s szárnyával perdített
Egyet a kopasz földön, mely fekete volt s hideg.
S maga is megcsodálta, amit az első napon
Előhívott a homályból a teremtő fájdalom,
S mit a magányosság szült, hogy ne legyen maga, –
S lőn reggel és lőn este, – első napra első éjszaka.