Katona József
szerző: Reviczky Gyula
- Emléktáblájának leleplezésére -
Melyik költő nem vágyik tetszeni?
A hány csak volt, ohajtá mind a tapsot.
Fagyos közöny hamar szárnyát szegi.
Pacsirtát zengni télidőn ki hallott!
Nincs dalos ajk, mely ne hallgatna végre,
Ha nincs, a ki figyeljen énekére.
S neked taps osztályrészül nem jutott.
Hősöddel nem sírt, nem hevült a nemzet.
A teremtésbe' vesztes és bukott
Magad valál. Ki méri meg keserved'!
Oh, szörnyü sors, nagy elmével születni,
Ha meg nem érti, meg nem látja senki!
Terólad zengek, Kecskemét fia!
Shakespeareje a magyar tragédiának.
Im', összejöttünk ünnepelni ma,
Megengesztelni sértett, szellemárnyad'.
Óh, mester, érzi mind, a ki ma itt áll:
Rosszkor születtél, siketeknek írtál.
Te voltál Bánk, a vesztes, hallgatag,
Kit a halál elért még életébe',
Búját, keservét érezted magad,
Elfojtott szenvedély lángjában égve.
Hallhattad, hány kis embert éljeneznek:
De büszke búdat némán rejtegetted...
És tünt a kor, s más, újabb nemzedék
Tapsolva, sírva, lelkesedve látta
A magyar ember őstermészetét,
Sok százados harczát tragédiádba'.
S a koszorú, a mely ma sírod éke,
Megújul nemzedékről nemzedékre.
Nincs sírüreg, nincs század oly setét,
Mely a dicsőt örök homályba zárja;
Nem nyomja el a költő szellemét
S e lelki vakság, sem a sors viszálya.
Feltörte Bánk is koporsója zárát,
Dicsérve mesterét s nagy alkotását.
S most itt vagyunk, és áldjuk a helyet,
A hol megkezdted bús tragédiádat.
Mert az: küzdés s bukás volt életed,
S a hír sugára csak sirodra áradt.
Ma már mint halhatatlant emlegetnek
Arany, Petőfi, Vörösmarty mellett.
Jó magyarok, kik ide gyültetek.
Tisztelni Kecskemét fiát, a holtat:
Gondoljátok meg, mennyit szenvedett!
Intő példája légyen ő e honnak,
Hogy majd, ha még egy Katonája lészen:
Ne csak igy feltámadjon, igy is éljen!