Kapitány Barcsaynak

Kapitány Barcsaynak szerző: Ányos Pál

[1]

  Már a tél költözik reszkető fagyával,
Nem fárosztja elhalt földünket súlyával;
S a gyönyörű hajnal piros ajakával
Vidámabb időket igér Titánjával.

  A természet mintha hosszas nyögéseit,
Kifujná magából felakadt könnyeit,
Meleg párájával tölti fellegeit,
Melyek ráhullatják kölcsönvett cseppeit.

  Bérces hegyeinkről harsogó zajával
Dől az olvadó hó zavaros habjával,
Mely az élő fákat pusztító árjával
Kidönti tövéből, s elviszi magával.

  Látnád itt úszkálni madárkák fészkeit,
Gerlicék s rigóknak menedékhelyeit;
Kik szemlélvén Thetis kegyetlenségeit,
Egy aszú ágacskán átkozzák vizeit.

  Szőlőskertjeinknek gazdag határában
Már gyöngyök fénylenek tőkék bimbójában.
Ezek a jövendő nyár hanyatlásában,
Bőséget igérnek míves sajtójában.

  Tiszta patakoknak pázsitos szélében
Az apró viola feléled tövében,
Örül, hogy majd kies tavasz közepében
Bokrétává válhat Kloris szép kezében.

  Az erdők készülnek zöld öltözetekkel
Szemeknek tetszeni vidámult szinekkel
Melyeknek leveli játszván Zefirekkel
Sóhajtást képzelnek lassú zergésekkel.

  Milyen gyönyörűség fáknak árnyékában
Akkor mulatozni Napéák karjában,
S az ifjú természet kegyes illatjában
Virágokat fonni Fillisnek hajában!

  Nem küszködik itten a szív fájdalmával,
Sem a szerencsének mostohaságával,
Csak néha véletlen fohászkodásával,
Elmúlt bús óráit számlálja magával.

  Ez az idő szakasz inti sziveinket,
Mely boldogság birta arany ideinket,
Hol még nem szaggatták ekék mezeinket,
S nem fogták járomba szabad ökreinket.

  Naponként a gazdag természet kezéből
Vettük élelmünket kegyes kebeléből,
Nem adózott polgár nyomorult csűréből,
S nem nőttek kalászok bús verejtékéből.

  A szüntelen tavasz mosolygott egünkön,
A tiszta boldogság lebegett szivünkön;
Nem aratott boglyák állottak szérünkön,
S ingyen készült étkek főttek tűzhelyünkön.

  Megszünt a nagy tavasz, megszünt boldogságunk;
Ezer terhek alatt nyög halandóságunk;
Mívelő kézt kíván széles pusztaságunk,
Sóhajtással épül szegény uraságunk.

  Nem foly már most a méz fáknak leveléből,
Vagy tej a Dunának sziklás kútfejéből,
Sem lángok magoktól tűzkő rejtekéből,
Munkával verünk ki szikrákat eréből.