Kantáták
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Metastasio
A DICSŐSÉG TRIUMFJA
A nyúgodalmas Scyrus kedveltető számkivetésében kedvére lankadt az Ámor foglya, Tétisnek a fia: Ámornak, aki egy illy nagy foglyot féltvén szintúgy, mint véle kevélykedvén, az ő megőrizésére minden mesterségét munkába vette. Deidamiába néki ez a ravasz minden szempillantásban valami új szépséget mutogatott; minden ő mozdúlásában, minden ő szózatjában, minden ő neglizséjében, kezdett szemfényjéből hírtelen egy tőrt villogtatni az Ákilles szívébe. Meg vólt mindenfelől rakva lesekkel az egész lakóhely: minden részeiben a fényes királyháznak nem hallattak egyebek, csak szerelmes sohajtások, csak szerelmes szóbeszédek, csak szerelmes zokogások, csak szerelmes suttogások: és az édes titkok barátinak, az erdőknek csendes árnyékiban, az csalfa szellőknek édes haszontalankodása: a víg madárkáknak szerelmes fecsegések: a csergő haboknak a partokon a kövek között eltördelődzése: az ég, a főld mind szerelmet lehellett belé. Az asszonyi ruházatban elfelejtkezvén magáról, itten húzta a napokat a megszerelmesedett hérós. Nem fegyverek és haragok, nem seregek és triumfok vóltak az ő gondjai; hanem az édes invitációk, hanem a bágyadt repulsák, kuncsorgó panaszok, megújjított ígéretek és bocsánatok és civódások és kecsegtetések, és megbántások: és száz meg száz ezekhez hasonló gyermeki balgatagságok, a szerelmeseknek seriumok.
- Egyedűl te vagy - így szóla egyszer - az én életem, és az én reményem: - és bezárta utolsó szavait egy gyenge sohajtással.
- Én lankadok, én elfogyatkozom, csak teérted - egykor mondotta - és azonba kebeléhez szorította az ő lankadásának okát.
De hogy bírjon Ámor egy szívet, melly néki van ígérve, sokáig békével a Dicsőség nem szívelhette. Ákilleshez ment, emlékeztette az ő állapotjáról, és néki szeme elibe vonta a fegyveres Ulisszest. Látására, hívására Ákilles felébredett: látta az ő balgatagságát (gyermekségét), elpirúlt a szégyenlés miatt; a bosszankodás miatt elsárgúlt: méltatlan (illetlen) ruháit magáról leszaggatta: fegyvert kért: és az ő elmúlt vétkeinek helyrehozására már megindúlt: de Deidamia odaszaladt. Halványon, féleleven, kétségbeesve, lehegve, haszontalan erőlködött sok ízbe szólani, s nem tudott a zokogásában (planctus) szót formálni (teremteni). Ah, ha szólani tudott vólna az ebben a percben szerencsétlen, most is győzött vólna. Igazságtalanok, óh, fejedelemasszony (mondotta néki), azok a te háborodásid (commozione d'animo). Ha vilisnek akarsz még engemet, én a veszteséget könnyen helyrehozhatom: ha hérósnak óhajtasz engemet, tűrd el, hogy én a' legyek. Isten hozzád: te mindenha magad fogsz lenni. - - Ezt a resolutus istenhozzádot a Szép nem bírhatta el: érzette szorongattatni (elfojtódni) szívét, öszvefagyott, és elájult. Ah, mi lesz Ákillesről? Babérokat és pálmát ígér néki a dicsőség: Ámor néki mutogatja az ő haldokló kincsét: egyik gyávának, másik őtet kegyetlennek nevezi: a hérós, a szerető egybezavarodnak őbenne, csatáznak együtt. Sír, zokog egy szempillantásban és agyarkodik: akar menni, és késik: indúl, és visszatér; végre öszveszedi minden ő virtusát (erejét): megnyomja kebelében a lágy szerelmet (pieta, jó indúlat), amelly az ő szívét olvasztotta néki; elhallgat, gondolkozik, meghatározza, nékibátorodik és elfut.
Elfutott siránkozva, az igaz, de a Dicsőséggel kísértetve, aki felszáraztotta azt a siralmat, aki triumfált Ámoron.
Ez, a nyilas istennek a szemfényvesztő (káprázó) ingerlete, aki azt felveri (provocat), meggyőzetett, aki fut tőle, az győzedelmes.
MÁRIA TERÉZIA NEVE NAPJÁRA
Hallgassatok, ó, múzsák. Minden felemeli (az igaz) a felséges asszonyért az ő könyörgéseit e boldog napon; és néktek azt megtiltotta a felséges asszony, és néktek nem szabad. Az igaz, kemény a törvény, az igaz, méltán fájhat ez nektek: de azonba ki, ki fogja ezt néktek visszaítélni? Az istenek? Mindnyájan őmellette vagynak. Az emberek? És hol találhatni, aki őtet nem imádná? A ti károtokban az égen vagy a főldön akárki légyen igazságtevő (arbiter), a ti vádjaitok bukni fognak: Ah, illendő engedelmeskedni: hallgassatok, ó, múzsák.
Ne próbáljatok meg (én azt tanácsolom tinéktek), mennyit tehet azon szemöldökön egy bosszankodás.
Azon szemöldökön, mellytől függ a mérészebbeknek bátorsága; amelly a szólásra vagy hallgatásra való akaratot vagy elveheti, vagy visszaadhatja. Vígasztaljátok meg végtére magatokat. Végtére leveszi rólatok a felséges asszony a tilalmat egy nagy próbatételre. Mit fogtok mondani őróla? Ki mondhat annyit, hogy az igazhoz közelítsen? És ki mondhat olly keveset, hogy ő azt eltűrhesse? Akár illyen módon, akár amúgy, az ő tropacuminak beszéllésében mások ellen véteni s néki hízelkedni fogtok láttatni. Méltábban dicséri meg őtet akárki, és engedelmeskedik. Aki Teréziának csak felséges nevét mondja is ki, elvégzi a parancsolatot, és mindent kifejez.
Annak kimondására, mennyi babérok ékesítik a felséges asszony hajait: annak megcsinálására, hogy őtet imádja minden, az a név elég.
Az a név, amelly magába foglal többet minden dicséreteknél: az a név, amelly kevéllyé teszi ezt a boldog időszakaszt.
MÁRIA TERÉZIA SZÜLETÉSE NAPJÁRA
Igaz istenek! mi lesz? micsoda gonosz lélek rejtezett ma az én lantomba? Haszontalan izzadok én már régólta azt nekiigazgatni: hijába változtatom, pengetem és tágítom a húrokat: azok mindig visszások lévén kezemnek, mindég hűségtelenek füleimnek, visszaadnak egy olly hangot, amelly engemet megzavar és stridet. De a ti ajándékotok vólt, ó, múzsák, ez a lant. Ah, ha egy illy nagy napon engemet magamnak elhagytok; vegyétek vissza (én azzal nem gondolok) a ti ajándékotokat.
Az a lant, ah, bizony te vagy, melly édessé tetted az én únalmimat; amelly minden léleknek az ő akaratja szerént; minden szívnek útját megnyitotta.
Ah, te vagy, te vagy bizony az, amelly az én Szépemnek kebelében annyiszor (én arra emlékezem) az ő keménységét meglágyítottad; mennyivel vagy, ó, háládatlan lant, adósom énnékem! Hogy tégedet mindenkor fényesebbé, tisztábbá tegyelek, éretted naponként s éjtszákokonként elsáppadtam: magamat feledékenységben hevertettem éretted: az én több kedves (tener) gondjaim közt olly helyen vóltál, hogy Nicét magát szerelemféltésre kötötted. És ma... Óh, árúlás! És ma... Ó, istenek! A legnagyobb szükségben... Ah, eredj a főldre, haszontalan szerszám: tégedet tapodjon a csorda: tenéked insultáljon minden pásztor: az ő töredékeny vásznát a te poros kebledbe szővje Arákne: a te régi díszedből (onore) nyoma se maradjon tebenned... Balgatag! mit mondok? Az egész vétség az enyím. Bűntet az ég egy vakmerő bátorságot. Bocsánat, Felséges Asszonyom. Hibáztam: bánom: én hallgatni fogok: legyen subjectuma, ez a boldog nap, méltóbb éneklőnek. Okosabb lesz az hozzáfogásban, aki a próbatételkor mérsékelni fogja az ő erejét a kezdett dologhoz.
Nem megy egy kis fa a szelekkel ellenkezni, hogy fellázzassza haragját egy szélveszes tengernek. Legyen az ő nemes próbatétele az, hogy indúljon a sós habok néma lakosinak békességét felzavarni.
I. FERENC CSÁSZÁR SZÜLETÉSE NAPJÁRA
Már az árnyékok között praevaleál a nap: kiterjeszti szárnyait az Angel Reale, és köszönti az új napot.
Ez a nap, amelly visszakerűlt, az a nagy nap, amillyen a nappal súgáraira a te Jupitered szemeidet kinyitotta.
Ma, óh, a császári széknek őrző madara, meg illik magadat különböztetned a közörvendezéstől. Ha mindeneknek szent egy császárnak születése napja, akitől a főld annyit nyér, annyit reményl; ő nem kevésbbé emlékezetet érdemel tenálad. Tudod, hogy a záporok és szélveszek között, bizonytalan kóválygással veszedelmesen tévelygettél: tudod, mennyit próbáltad akkor feketének az eget, ellenségeseknek a csillagokat, a szelet hűségetlennek; és tudod micsoda késztet vissza tégedet a fészekbe.
A MENTSÉG
Nem (engedj meg nékem, ó, Klóris), én nem értem ezt a te igazságtalan haragodat. S mit mondtam osztán? Mi az én vétségem? Mondtam, hogy én téged szeretlek: én kincsemnek neveztelek tégedet. Ez látszik tenéked olly fekete véteknek? Ah, ha tégedet szeretni egy szívet vétkessé tehet, aki tégedet soha nem látott, egyedűl csak az ártatlan. -
Találj vagy egyet, én szép Klórisom, aki véled beszélljen, és ne sóhajtson, aki tégedet lásson, és téged ne imádjon, és azután haragudj énreám.
De annyi bűnösök közt csak énreám miért, miért haragszol? ah, ha szerelemre méltó vagy te, nem az én hibám, kegyetlen, az.
Engesztelődj meg, ó, pásztorleányka, jere vissza széppé tenni magadat. Ah, nem tudod, miként kivesz képedből tégedet az a harag? Nekem azt nem hiszed el? Nézd meg magadat ezen forrásban! Igaz? Megcsallak tégedet? Megesmerhetd magadat? Az a fuscum cilium? az a ráncos homlok, az a vadságos tekíntet nem veszi el felénnyire a te szépségedet? Ah, vagynak a magadnak megbosszúllásába, vagynak bizony más módok. Ha azt mondani: én szeretlek téged, ha tégedet nevezni én kincsemnek, bosszantások; bosszants te is engemet: én tenéked megbocsátok. El fogom szenvedni békével én is tetőled... De te mosolyogsz! Ó, mosolygás, melly engemet ellop magamtól! Nézzed magadat, én Klórisom, nézzed mostan magadat. Lássad, milyen szépséget nevelt az a mosolygás a te ábrázatodon; most gondold meg che faria la pieta? Meg is vallom én, hogy egy mosolygó ábrázatnak nagy a vantója, ami magáról sokat ígér, sokkal bíztat, kevéllyé tehet, gloria, laus. De egy pietosus ábrázat, egy másik bájoló (hódító, igéző).
Térj vissza ama tiszta vízben, ha csak még egyszer is, térj vissza szemlélni magadat, ó, kedves, de a pietás actusában.
Ábrázatodon akkor ezer új szépséged fog lenni: többé azon ékes súgárokat a harag meg nem fogja zavarni.
A TANÁCS
Hallgass rá, barátom, Tirzis, hallgass rá: és hidd el, hogy én tenéked szívből szólok. Szánakoztatsz engemet: reszketek érted. Ki tanácsolta tenéked, ó, balgatag, olly fixe nézni szemközt Nicének, a szemeit? Ah, nézd meg magadat szerencsétlen: az ő tőrei közé fogsz esni. Nice ékes (bizony, nagyon is tudom én azt). Nicének van a tekintetében egy nem tudom mi édes, amelly mindeneknek kedves; amellyet senki sem fejthet meg: amellynek követésére minden más vetélkedő nimfa hijjába fárasztja magát: de melly (ah te azt nem tudod), melly tiranna!
Én tudom azt, hogy a szép ábrázatot egy szempillantásban, ó, isten, láttam: és már többé azon szempillantástól fogva nem szűntem meg sóhajtani.
Én tudom azt: tudják azt ezek az árnyékos vőlgyek, bokros puszták, amellyek éntőlem azt a szeretett nevet tanúlták visszadogatni. Ha hiszel azon kellemetes, nemes szívű cselekedeteknek, ahonnan kecsegtetődni (adescar) látod magadat; ha azon tekínteteknek hiszel, amellyek bággyadtan és lopva merőn néznek a tieidbe: ha azon beszédre hiszed magadat, amelly olly keveset ígér, és annyit reményltet, pietosának, szerelmesnek hiszed majd te őtet: ah, bizony én azt hittem: és magamat megcsaltam. Kecsegtetés, balgatagság. Nicé nem szeret, csak az ő szép szemeinek triumfusát másokban: Nicé nem örűl, csak azt látni, hogy mindennap nevelkedik köröskörűl a boldogtalanok száma: az újakat csalogatja, a régieken kikap: és bizony nincs, aki kijöhessen a rabságból. Nem tudom, micsoda esméretlen mágia legyen az a mesterség, amellyel bészövevényez: tudom, hogy megvét, és megszerelmesít: megbánt és lekötöz. -
Valaha, ha tőle fellobbansz (gerjedsz) valaha, nem reménylni többé jól: mindég a te láncaidat, mindég kell szenvedni. Ha akarni fogod híven szeretni őtet, nyúgodalmad nem fog lenni: ha gondolkozni fogsz elhagyni őtet, magadat érezni fogod meghalni.
A ZIVATAR
Nem: ne háborodj meg, ó, Nice. Én nem beszéllek ismét tenéked szerelemről. Tudom, hogy néked nem tetszik: ez elég. Látd, hogy az ég fenyegetődzik véletlen zivatarral: ha az aklokra akarod visszahajtani a nyájat, én jövök egyedűl ajánlani tenéked az én munkámat. Jéh! Mit félsz? Nézd, hogy egyszerre az egész ég bésetétedik; hogy a szél a port tekervényesen felveri, és az elhullott faleveleket. Az erdőnek morgásából, a tévelygő madarak bizonytalan koválygásából, ezen ritka nedves cseppekből, mellyek nékünk az orcánkra hullanak, Nice, én előre látom: Ah, nem mondtam ezt meg tenéked, ó, Nice! ímhol a villámás, imhol a mennydörgés. Most mit fogsz csinálni? Jer: hallgasd meg: hová mégy? Nincs többé idő a nyájról gondolkodni. Ezen barlangba pihenj meg azalatt: én veled fogok lenni.
De te reszketsz, ó, én kincsem! de te dobogsz, én szívem! Ne félj: veled vagyok én: és szerelemről sem beszéllek.
Míg mennykő húll, míg villámlik, véled fogok lenni, szeretett Nice: ha az ég ismét kiderűl, háládatlan Nice, én el fogok menni.
Űlj le: légy bátorságban. Ez odvas kőszálnak kebelébe mind ez ideig a mennykő nem ütött; a villám be nem hatott. Ezt beárnyékozza köröskörűl a babérok sűrű erdeje, amelly határokat szab az ég haragjának. Űlj le, én szép Bálványom, űlj le, és pihenj meg. De te valóba az én oldalamhoz szorítod magadat félelmesen. És (mihelyt én tetőled futni akarok) az én megtartóztatásomra a te kezeid közé fűzöd az enyímet! Rohan az ég: ne kételkedj, nem fogok elmenni: óhajtottam mindég egy illy édes szempillantásomat. Ah, vajha a te szerelmednek gyümölcse vólna, nem a te félelmednek! Ah, engedd, ó, Nice, ah, engedd legalább kecsegtetnem véle magamat. Ki tudja? szerettél talán engem mindeddig. A te keménységed magad tartóztatása vólt, és nem megútálás; és talán ez a rendkivűl való megijjedésed praetextus a szerelemre. Szólj? közelítek az igazhoz? Te nem felelsz! Lesütöd elpirúlva az orcádat! Elpirúlsz! Mosolyogsz! Értem: értem. Ne szólj, én reményem: az a mosolygás, az a pirúlás eléggé mondja.
És valóba a zivatarok közt találtam meg a csendességet. Ah, ne jöjjön vissza már soha többé a tiszta nap.
Ez az én napjaimnál, ez a tisztább nap: élni így akarnék; akarnék így meghalni.
A SZERELEMFÉLTŐSÉG
Bocsánat, szeretett Nicé; szép Nicé, bocsánat. Gyötrelmemből (az igaz) mondottam, hogy hűségtelen vagy: Útálom a magam gyanúit, a magam kételkedésimet. Soha többé a te hívségedtől, soha sem fogok félni. Azon szép ajjakokra esküszöm azt, ó, én kincsem, amellyben az én fátumaimnak törvényjeit imádom.
Szép ajakak, mellyeket Ámor formált a maga fészkének, nincs többé félelmem: hiszek néktek: magamhoz bízok: megesküdtetek az engem szeretésre: nékem az elég.
Ha visszatérek panaszolkodni, hogy Nicé engem megbántott; értem többé ne tündököljön a nappal világa. Bűnös vagyok, nem óltalmazom magamat: bűntess meg engemet, ha akarsz. Valóba az én félelmem valamelly mentséget érdemel. Tirzis téged imád: én azt tudom: te azt tudod: ővéle külön beszéllve talállak téged: az én érkezésemre te karmazsinná leszel, ő halovánnyá lesz: háborodva mindketten kolduljátok a szókat: ő lopva néz tégedet és te elmosolyodsz... Ah, az a mosolygás, az a véletlen elpirúlás, tudom, mit akar mondani. Az első ízben épen, mikor én a szerelemről beszéltem Néked, így pirúltál el, így mosolyogtál, kegyetlen Nice, és én panaszolkodom kínomban? és te nem árúlsz el engemet? Hívségtelen! háládatlan! Barbara! Ah, jaj! Megesküdtem, hogy bízok magamnak, és íme, visszatérek a kételkedésre! szánj meg, én kincsem: balgatag vagyok: hijjába esküdtem meg, de gondold meg végtére, hogy a szerelem bódúlttá tesz engemet: hogy nem én vagyok az első, aki hijjába esküszik.
Megesküszik a hajós, hogy a tengernek többé nem ád bizodalmat: de ha csendesnek látja azt, fut újonnan a tengerre.
Hogy nem bánik többé fegyverekkel, megesküszik ollykor a katona: de ha egy trombitát hall, már nem tudja magát megzabolázni.
AZ AKADÁLY
Dagályos csermelyecske, mi nevelte meg néked új habjaidat? állítsd meg folyásodat: én Klórishoz megyek: nyisd meg az általmenetelt, Klórishoz megyek én.
Már engem (vígyáz) vár a másik parton: csak engedd meg (bocsáss el), hogy én menjek őhozzá: azután borítsd el özönöddel az én mezeimet, mégsem fogok panaszolni rád.
De te nevekedsz azalatt: a nappal közelget: imhol a hajnal: Klóris vár engem, és én tartóztatom mégis magamat. Irígy folyamat! És mikor érdemlettem illy nagy haragot? Én a te partodtól eltávoztattam a csordákat, én megtiltottam Fillisnek és Likorisnak csak a te széled virágait: én gyakran, háládatlan, hogy ne fogyasszam vizeidet (istenek, azt tudjátok), egy-két cseppet megvontam az én szomjamtól. Hogy esmeretlen nem vagy mások előtt, az én verseimnek munkája az. Ha árnyékosan lépsz a nyári hévségek alatt, én a te partjaidon, én neveltem tenéked a babérokat. Akkor nehezen nedvesítteted meg az kevéssé lejjebb nyomatott fövényt: egy kisded ágacska levettetvén a széltől, egy szomszéd fácskáról, elég akadály vala a te útadnak! És most folyóvízzé változván, vízzel és habbal duzzadván, csörögve (strepitoso, csörgő lármával) kitekered a fákat és köveket, bosszankodsz a partokra; nem hallgatsz rám, és mégy.
De vissza fogsz térni kevésre, pauper rivulus, zúgni a poros part köveccsei között.
Általmegyek rajtad per jocum: széjjel fogom azon habokat zavarni: zavarossá foglak partjaid közt tenni, mikor a tenger felé mégy.
A HALÁSZAT
Már az éj közelget: jer, ó, Nicé, szeretett kincsem, a csendes tenger friss szellőit ismét szívni. Nem mondhatja meg, mi a gyönyörűség, aki nem nyugoszik e fövenyeken, most mikor egy csendes zeffirecske édesdeden göndöríti a tengert. Hagyd el egyszer, ó, Nicé, hagyd el a te kunyhóidat. Már az erdei szállás nem egyedül való helye a gyönyörködésnek: ezek a habok bírják azoknak kedveltetőségeket is. Itten, ha kifejti az éj fuscus kárpitját, az éggel vetélkedő tengerben tündöklőbb, szebb csillagokat sokasodni, és a hideg és setétellő habon látni fogod általrumpálódni a súgárokat és szikrázni a hóldat. Szűnetlen egy retorta concha hangján, amelly semmibe sem enged a megviasszozott zabszáraknak (ha nem akarod az én gyötrelmeimet), Tétisnek és Galatéának s Glaucisnak és Dórisnak fogom előtted énekelni a szerelmeit. Te a tengerről szemlélni fogod a szomszéd réten legelni a lágy fűvecskéket, a te kedves báránykáidat, mellyeknek nem árt a nap az ágak között. És a kákával és a hálóval azalatt a halakat leshetni fogod: és lenni fog az én Nicém pásztorleány egy szempillantásba (percbe, egyszerre) és halászleány. -
Nem fognak többé a hínáros kőszálak között elrejtve lenni a halak. Mindnyájan a keserű habokon, mindnyájan csoporttal fognak jőni tőrei közé az én kincsemnek.
És nedvesded leányai a rezgő kristályoknak, a halavány csigáknak, a tündöklő koráloknak (NB. Vide Dizzionario.) néki halmazni fogják a kebelét.
A TAVASZ
Ó, istenem, Fileno, ó, istenem! Kezd a mező újra zöldelleni. Szokott ruháit ismét felöltözi az erdő, és már fúni éreztetik a tavasznak követje, egy alkalmatlan zefir. A mezőre, a fegyverekre, ó, isten! már tégedet visszahív az újdon kikelet: a te kincsed nélkűl hogy foghatsz élni, szegény Iréné!
Baráttságos szellők, ah, ne fújjatok, könyörűlvén a szerető Irénén; kedves plánták, ah, ne jöjjetek vissza olly sietve germinálni.
Minden virágnak, amelly színesedik, minden zefirnek, amelly fú, mennyi, ó, isten, mennyi sóhajtásokba kell kerűlni az én szivemnek.
De ki volt az a kegyetlen, aki először formált az ártatlan acélból halál szerszámait, és egy mesterséget kegyetlenséggé tett? Nem, nem bírt az a szív emberiség ideáival, szeretet érzéseivel. Micsoda eszelősség! Micsoda dühösség! Utánna tenni egy gyenge szerető szépségeit egy kegyetlen ellenség fenyegetésinek. Ah ne, Filenó, ne hagyd magadat elámíttatni. Ha annyira kedvellője vagy már a hadnak, vannak tulajdon csatái a szeretetnek: minden szerető katona. A szeretet miatt is fázni és izzadni: a szerelembe is szűkséges a tapasztalás, elmésség (vagy: fortélyosság), mérészség. A szeretetbe is vagynak ám mind lesek, mind deprehensiók, mind ostromok, mind oltalmak, mind triumfusok, mind cládesek, mind békességek, mind haragok. De a haragok mulandók (fugaces), de kedvesek a békességek: de egy meg nem különböztetett triumfus egyenlőképen juválja a győzőt és a győzöttet. Sőt magok a győtrelmek - - - Ah nekem! Mit hallok? Imhol a trombita. Ah, ez a jele a menetelnek. Állj meg, háládatlan! Miért futsz annyira? Nem: a te pálmáidat nem kívánom elragadni tőlled: kicsint kérek, ó, kegyetlen: tekints reám; és menj.
Eredj, de tartsd meg, kedves, a te napjaidban az enyimeket; eredj, jöjj vissza, mint enyim, ha tudsz: de jöjj vissza győzve.
Gondolkozz, akárhol légy, ollykor az én gyötrelmimről; és mondjad: a hív Iréne, ki tudja, ha él-é még?
AZ ÁLOM
Valósággal álmomban néhányszor legalább eljön az, aki engem megszerelmesített, az én gyötrelmimnek vígasztalására. Tedd, Ámor, ha igazságos vagy, valóbbakká az én álmaimat: vagy ne ébressz fel ismét engemet.
A magános forrás szélén leűlvén az első virradáskor, ó, Fillis, azt álmodtam, hogy tevéled vagyok. Álmodtam, de ollyan móddal, hogy nem hittem, hogy álmodok. A madarak csevegését, a vizek tördelődzését és a levelek suhogását, úgy tetszett nekem, hogy hallom. A te szép szemeidnek fényjére, amint szokott szokás szerint, az ő szokott dobogási között vólt az én szívem. Csupán csak, hogy tégedet, ó, isten! hozzám kegyesnek láttalak, amillyennek még sohasem láttalak tégedet; arról, hogy álmodok, néhánykor kételkedtem én: millyen szókat hallottam! Micsoda édes neveket nyertem, kedves, a te ajjakidról! Azon puha, rezgő súgárakban millyen gyenge érzéseket olvastam én! Ah, ha szemlélhetnéd, mennyivel szebben ragyognak a kegyesség villámjai között a te szemfényeid, soha hozzám olly kegyetlen nem lennél, ó, Fillis! Millyenné lettem én akkor, azt, amit én akkor gondoltam, azt, amit akkor mondottam, előbeszéllni nem tudom: tudom, hogy a te kezednek eleven tejére én ezer csókokat nyomtam; te egy kellemetes pirossággal mázoltad bé orcádat. Mikor véletlen meghallom egy közel levő bokornak az ágait verődni: arra fordúlok, és a közepébe elbújva kapom Filénó szerelemtársamat, aki az irígy méregtől kékűlvén ábrázatjában, az én titkaimat szemlélte. A rajtakapattatás és a harag közt lángaltam: nékirázkódtam egy szempillantásban: és rövid vólt álomba is az én megelégedésem. Elment az árnyékkal, az igaz, a csalattatás és a gyönyörködés: de az én tüzem, ó, isten! én szívemnek bálványja, az árnyékkal el nem ment.
Ha valaha egy pillantatig, álmodva, én boldog vagyok: azután megnevekedik az én gyötrelmem, mikor visszatér a nappal.
A NÉV
Írom tebeléd szeretett nevét annak, akiért én elfogyok, Napnak kedvese, boldog babér, amint Ámor azt belém nyomta, énbelém (vagy: nékem).
Amint te tartod minden te ágadat, tartson Klóris nekem állhatatosságot: de ne legyen az én reménységem terméketlen veled együtt. Most, szerencsésített növevény, most valóba kevélyen árnyékozhatod bé a levegőt ujdon fürtjeiddel: most nevekedni fog törzsököddel az az édes név. Tégedet a tiszta vizeknek lakó nimfái, tégedet a meredek kőszikláknak lakó nimfái és minden más mezei istenségek az esztendőnek megújúlásakor víg tánccal megtisztelni jönnek majd. A gallyas népnek birodalmát most neked fogják engedni, alád adván magokat, nemcsak a tőlgyfák, a jegenyék, a görcsös róburok, a mérész fenyők; hanem az édomi pálmák, az alpesi cserek is. Én más ággal a hajamat körűlkerítni nem fogom: nem fogok énekelni, hanem ha űlvén a te árnyékod alatt: az én szerelmem titkait csak néked fogom megbízni: egyedűl te fogod ajándékait az én kincsemnek, te az ő haragjait is, te fogod tudni az én vígságimat és az én gyötrelmimet.
Teérted ékesűljön mindég az ég a barátságos áprilistól; s a te nemes árnyékodban ne nyúgodjon kegyetlen nimfa, hirtelen pásztor.
A te zőld leveleid között gyászruhájú madár ne pihentesse repűlését: és csak fülemile rakja ott a fészkét.
A VISSZATÉRÉS
Micsoda új, Iréne, ez a szokatlan hidegség? A te Filénód egy kínos barbarus eltávozása után tehozzád visszatér; és így fogadod őtet? Ugyanaz vagyok én; te ugyanaz nem vagy. A te ábrázatodon van egy nem tudom mi új; kegyesnek hagytalak tégedet el, kegyetlennek talállak tégedet. Mi vólt? Kételkedsz talán az én hívségemről? Hazug nyelve valami gonosz szerelemtársnak vádolt el tálam előtted engemet? De Iréne az én hívségemnek annyi próbáira, Iréne megesmér engemet; és Iréne azt hiszi? Ah, nem: többet higgyél a te szép szemeidnek, mint a szerelemtársaknak. Azok a szemek ezen léleknek sokkal hűségesebb kikémlelői: figáld azokat (mereszd) az én orcámba, és azután ítéld meg (végezz).
Ki fogja valaha tudni e szívnek titkos útait, ha ti nem tudjátok azokat, szép szemei az én kincsemnek?
Ti, akik az első szempillantástól fogva, mikor szerelmessé lettem, az én keblembe elrejtett szerelmet megesmertétek. Ah, melly egyűgyű vagyok én! Én az én bajaimnak okát másokban keresgélem, és azt őbenne találom fel. Nem szerelemféltő bosszankodás: kevélység az ő keménysége. Igen szép vólt Iréne az én elmenetelemkor. Meggondolta akkor, hogy megőrizze az ő nyereségeit, és tálam nem utolsó vólt azok között Filénó. Most az én szerencsétlenségemre úgy megnevekedett a szépségben, hogy a szeretőknek serege csaknem véghetetlenné lett. Ki maga kincsének, ki maga életének, ki maga istenasszonyának nevezi őtet; egyik: beh kínoz, másik mondja: beh fogyatkozom (halok): dicsérik certatim, ez piros ajjakait, amaz fejér (hószín) kebelét. Fordítson egy tekintetet: ezeret szorít meg az elhalványodásra: mosolyogjon: más ezeret erőltet a sóhajtásra. Észreveszi a maga hatalmát: tetszik: és azalatt, míg birodalmának terjesztésére adja csak magát, kevélységgel lévén tele, a szegény Filénóra alig emlékezik.
Ah, emlékezz rá, óh, szép Iréne, hogy állandóságot esküdtél nékem: ah, térj vissza, szeretett kincsem, ah, térj vissza első szerelmedre.
Micsoda vígasztalás marad, ó, isten, nékem? Ki lesz az én reménységem? Kiért kell nékem élnem többé, ha nem enyim többé az a szív?
AZ ELSŐ SZERELEM
Ah, nagyon igaz. Az a szerelmes égés, melly másnak felhevítette először a kebelét, soha teljes életében soha el nem alszik egésszen. Van egy leselkedő tűzhely a hamú alatt elrejtetve. A maga kényjére látszik ollykor, hogy bánhat azzal akárki, anélkűl hogy sérelem maradjon (supersit) miatta fenn: de ha egy szellő azt megüti, ímé, felgerjedt.
Csak hogy egy szempillantásig szemléljem én az én szép ellenségemet, a régi édes lángot érzem keblembe kifesleni.
Visszatérek az én sóhajtásimra: Szerelemmel őérte haldoklok: az én fátumomat imádom szemeiben az én kincsemnek. Nem is csak, mikor őtet szemlélem, égek Nicéért: akárhová fordítsam magamat, én találok eledelt az én tüzemnek. Amott arra emlékezem, mikor szerelmesített meg engemet: ott az jut eszembe, mint esküdött nékem hűséget: egyik hely, ó, isten! az ő keménységeit, másik hely az ő gyengeségeit hozza elmémbe: ez egy harcnak eleven képét téríti gondolatomba énnékem; amaz egy békességét. Mi több? Magok azok a nimfák, akiket szerelmesen szemlélgetni járok, hogy magamat eláltathassam (megcsalhassam), cselekszik, hogy én gondolkodjam az én kincsemről. Szilviának vagy Klórisnak kellemeit néhánykor szemlélem: a haját, a homlokát dicsérem ollykor: de valahányszor ajjakam ezt mondja: ez jeles, ez gyönyörű, Nice (azt feleli szívem), Nice szebb.
Szép lángja az én szívemnek. Csak teérted esmertem meg a szerelmet; és csak téged kívánlak én szeretni.
Nem panaszolkodom a fátumra: édes állapot születni csak a Nicéért való sohajtásra.
A FÉLÉNK SZERELEM
Mit akarsz, én szívem? Mi támasztja fel tebenned azon eddig nem esmért zűrzavarokat? Most kiszélesíted magadat és az én szoros kebelem nem elégséges tégedet egészen béfogni. Most öszveszorítod magadat, és nem talállak meg tégedet a kebelemben. Most fázol, most égsz, most a lángnak és a fagynak csudállatosan egyesedett extremum effectumit tapasztalod. De mit akarsz? Kínlódol, vagy örűlsz? Mersz, vagy félsz? Ah, azt tudom, emlékezem arra a napra, arra a szempillantásra, mellyben én, vigyázatlan, láttam egy kellemetes szemben szikrázni azt a fáklyát, mellyről most meggyúladtam. Ah, valóba nagyon tudom azt. Én szívem, értelek tégedet.
Értelek tégedet, igenis, én szívem. Illy nagy dobogással tudom, hogy panaszolkodol, hogy szerető vagy.
Ah, hallgasd el a te fájdalmadat: ah, tűrd el a te kínodat.
Hallgasd el azt: és el ne árúld az én indúlatimat.
De mit! Hallgatva lankadnod így kellene mindég? Ah nem; a merőknek kedvez Ámor. Tudja meg az én kincsem, hogy én őtet szeretem. És azt tudja meg éntőlem. Meg fogom mondani, hogy az ő szemei bűnösök az én merészségembe: hogy a természetnek a törvénye kérni szánakozást. Meg fogom mondani. - De ha a kevély megharagszik rám? És ha engem elűz? Ó, Istenek! Akarnám megmondani néki, hogy én őtet szeretem: és nem akarnám.
Csendes zeffirecske, ha megtalálod azt a kedves tárgyat, mondd meg néki, hogy sóhajtás vagy; de meg ne mondd néki, kié.
Tiszta patakocska, ha valamikor elébe vetődöl néki; mondd meg néki, hogy sírás vagy. De ne mondd meg néki, micsoda szem nevelt téged meg ennyire. -
A SZERELMEK FÉSZKE
Ha elég néked, hogy én téged szemléljelek, azt megnyerted, Iréne barátném: ha azt akarod, hogy a szerelem miatt sóhajtsak, nem probálom (ne probáld) azt: haszontalanság (hijába). Szép vagy; szerelemre méltó vagy; ékesnek látszol az én szemeim előtt: de énérettem nem láncok, csak a szépségek és az ékesség.
Ha én nem fogadom el azt a helyet, amellyet ajánlasz nékem a te szívedbe, adakozó Nimfa, kárhoztatni engemet nem tartozol. A szerelmeknek rendkivűl termékeny egy fészke az Iréne szíve. Egyik alig kezd szárnyain tartózkodni: a másik siet már a héjjból kibújni. A felnőttek eledelt adnak a születőknek: és bizony ezek nem sokáig lesznek alumnusi. Nevelkedik a sokaság annyira, hogy már csaknem véghetetlen, hogy annak megszámlálásában megbódúlna Árkitás. Van minden színű. Egyik a violákat készíti, látszik, hogy fejti ki tollain; másik a liliomokat: vagynak feketék és pirossak: végre vagynak hamuszínűek (hamvasok). Látni, hogy nem szebbek az aranyosok, de ezeknek minden más enged. Továbbá mindnyájan ellenkezők húmorokra nézve egymás között. Egyik gondolkodik és hallgat. Másik szabad és fecsegő. Egyiknek a maga gyanúi; a másiknak a maga gyönyörködései vagynak lefestve tekíntetén. Ki könyörög, ki fenyegetődzik, ki kér: ki ragadoz: ki óhajt, és nem mér: egyik az ívet ragadja (lopja), a másik a fáklyát a vetélkedő társától, a másik a szemkötőt. Leselkednek egymás után; és ölelkőznek szűnetlen. Egyik a másiktól fél; gyűlölik egymást halálból; és együtt vagynak. És ennyi zsinat közt reményletted, hogy én tartózkodni fogok? Reményletted haszontalan. Én nem szeretem olly kevéssé az én nyúgodalmamat. Azt az unalmas csivogást, azt a szűntelen való fecsegést, azt az alkalmatlan repkedést az én szemeimbe csak egy szempillantásig sem tudnám majd szenvedni: Higgy nékem: mindketten jobb lesz külön lennünk. Te keress énnálam kevésbé komorabb vendégeket: én egy csendesebb szállást fogok keresni. Mindenikőnk igyekezze (continuet) azt a módot követni, amelly néki jobban tetszik: te tartsd meg a te fészkedet: én az én békeségemet.
Sokkal édesebb lesz a te állapotod (fátumod) az enyímnél: te a te Geniusodat jobban megelégítheted (kifizetheted) majd, mint én.
Te a szeretőket egyűgyűeknek, én az én kincsemet hűségesnek kívánnám: és egyűgyűek annyian vagynak, de a hűséges hol van?