Közös lélek
Éjjeli harczom után, kedves! tikkadva feküdtem
Karjaid átölelő szent szövevényi között.
Elfogya tápláló lélekzete számnak egészen,
És elaszott mellem már csak alig pihegett.
Már látám Plutót, s a Styx vize kénköves habjait,
És az öreg révészt csúnya ladikja farán.
Intett; indúltam: de te hirtelen értem eredvén;
Éltet adó csókod hűlt ajakomra nyomád.
Csókodat! a melylyel a Styxtől visszavezettél,
Sőt zsákmány nélkül hagytad evezni tovább.
Oh nem igaz, hazudok! Nem ment el Charon üressen;
Lelkemet a poklok mély fenekére viszi.
Testembenn egy része lakik lelkednek azóta;
S már-már omladozó tagjaim egybeköti.
Ez sem akarja tovább szeretőd éleszteni, s titkos
Úton előbbi lakóhelyire visszasiet.
És ha nem ápolgatja, kegyes, fúvalmad, elillant;
S tagjaim elbomlott műszere összerogyik.
Nosza tehát, ajakid hervadt ajakimra szorítsad,
S lelked szüntelenűl túnya tüdőmbe lehelld.
Míglen telhetlen dühömet későre megunván,
Életet egy lélek két szeretőnek adand.