A lap feldolgozottságának foka

Könnycseppek (Ábrányi Emil)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Könnycseppek
szerző: Ábrányi Emil
1887 (Gáborka sírjára.)

                    I.

Ne csodáld, hogy elvesztettük,
Ne csodáld, én kedvesem.
Régen, régen lesték, várták
Hivogatták odafenn.

Míg jövőjét épitettük,
Sorsa el volt döntve rég.
Megkivánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.

Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!

                    II.

A halál, a kapzsi,
Vagyonomra támadt
És ellopta tőlem
Az én aranykámat.

Jól elszaladt véled
A gonosz, göthös vén:
Beásott a földbe,
Mint kincsét a fösvény!

                    III.

Ó ne várd, hogy még föléled!
Elszállott a drága élet,
S nem tér vissza sohasem!
Nem szólal meg kicsi szája,
Nem mozdul meg karocskája,
Zárva marad ez a szem.

Ha mamácska könnye, jajja,
Szívrepesztő mély sohajja
Föl nem birta kelteni,
Akkor vége! Semmivé lett!...
Új életre az itélet
Trombitája sem veri!

                    IV.

Vajjon szeretett-e az a jó Istenke,
Hogy ilyen korán vett tégedet magához
S ott fenn jó a dolgod?
Vagy csak egy gaz, átkos
Buta véletlenség: az ítélt halálra
Kora hervadásra
Én gyönyörü bimbóm! Aranyos bambínóm!

Mit tett a halál itt? Isteni kegyelmet
Gyakorolt? Vagy úgy tett, mint a vásott gyermek,
Aki vad szeszéllyel
Bottal veri széjjel
Rügyező tavaszkor a gyümölcsfa ágát?
Addig üti, vágja,
Míg leválik sorban,
S ott fekszik a porban,
Legszebbik virága!