Költészet
Először halljuk a zenét
Ne csak üres hangokat
Valami sokkal nagyobbat
Mi eléri a szférák legét
Pokolba a szabályos szavakkal
Bolondok barátja csak a szótár
Karót nyelt nyelvtudósok polcán ott áll
De a költő leszámol e falakkal
Szárnyaljon a vad képzelet:
Fátyol mögött rejlő szép szemek
Távoli, örökkévaló kék egek
Csillagok által beragyogott végtelen
Le a harsány színekkel!
Elég a halovány árnyalat
Csak az kelt életre álmokat
Az átkos valóság kinek kell?
Az okoskodó sorok élettelenek
Az őrület s a bujaság kell diktáljon
A vers magától kell, hogy íródjon
S csaljon a szembe őszinte könnyeket
Az ékesszólás a gyávák fegyvere
Le vele, elkapni és megfojtani!
A költészetben semmi sem az, ami
Tűzre hányni, elégetni a rímeket!
Ugyan, ki gyászolna téged, Rím?
Te, gyermeki botfülek játékszere
Silány sorok egyetlen ékszere
Segítségül költő sosem hív!
Zene, zene, zene és mindig zene!
Ez az, ami teremti a verset
Örökké téve a múló percet
És a sztratoszférákat zengve be
Még valami, ó, ki nem hagyhatom:
A versben kel életre a lélek
A nappal, az éjjel, a létező létek
Minden más, mi írás, csak irodalom.