Kónyinak (Szomoru verseket...)
| Kónyinak szerző: Ányos Pál |
Laetus in praesens animus, quod ultra est,
Oderit curare, et amara lento
Temperet risu. Nihil est ab omni
Parte beatum.
HORATIUS L. 2. Ode 16.
Szomoru verseket irtál barátodnak,
Mellyekbe rajzolod terheit sorsodnak,
Hogy Mársnak áldozván éltét pallosodnak,
Csak egy sugarát sem látod vig napodnak!
Hiszem ez a rende ember életének,
Minden nap új sebét érezi szivének,
S csak akkor talállya végét gyötrelmének,
Midőn sirt készitnek hideg tetemének!
Tudod, hogy még az is, ki koronájával
Országoknak törvényt szabhat pálcájával,
Gyakran bizonyittya titkos fájdalmával,
Hogy ő is halandó s nyöghet pompájával!
Dárius eleget örült trónussában,
Midőn egy fél világ imádta várában;
De csak láttad volna Arbella sáncába,
Hogy dobogott szive, s hogy sirt fájdalmába?
Tündér Cleopátra Antalnak ölében
Eliz kiességit látta még éltében;
De kérdezd, mit érzett elfajult szivében,
Midőn áspis lőtte fullángjit mejjében?
Hannibál, mint zápor, Róma mezejére
Hozta vitézeit, Tyberis széllyére;
Megáll, - s támaszkodván győző tegzéjére,
Rettegni tanittá Rómát nagy nevére.
De midőn igy hevert dicsőség karjain,
Puhulni kezd szive Venus ajakain;
Azomba Scipio Cárthágo sáncain
Hordozza fegyverét, s tapod bús hamvain.
Mi pihegett ekkor Hánnibál szivébe?
Tudgyuk, hogy szaladván Prusias ölében
Sirva nézett vissza elmult idejében,
Midőn borostyának fénylettek fejében.
Ládd, melly végzés nyomja halandóságunkat,
Ezer jajj követi kis boldogságunkat.
Azért ne keseregj, s hiv barátságunkat
Éljük vigan, bizván az égre sorsunkat!