Kísértet
1
A SÖTÉTSÉG
Pincémben, hol bús visszhanggá a szó nő,
hová a Sors vetett, fenéktelen
búnak boltjában, hol fény nem terem,
hol - csak az Éj velem - zord ápolónő, -
vagyok, mint piktor, akit úgy itélt
egy élces Isten, hogy homályra fessen,
vagy gyászos étvágyú szakács, ki nyersen -
nem úgy - forralva falja önszivét,
percekre villan, nyúlik, szembetárul
egy csillogó kísértet - csupa báj.
Keleti, álmodó mozdúlatárul,
mihelyt a teljes termete kivál,
ráismerek látogatómra: nő az,
sötét és mégis oly sugáros: Ő az!
2
AZ ILLAT
Szíttál-e néha halkan terjedő
tömjént, mely dómokon remegve száll át
vagy régi zacskó ó levenduláját,
szimattól ínyenc élvre gerjedő?
Mély, bűvös bájjal, részegítve jár át
a mult, ha a jelenben éledő!
Egy drága testen így a szerető
emléknek gyüjti ritka bokrétáját.
Hajából, mely rugalmas és nehéz,
eleven zacskó, ágy tömjénezője,
szárnyas zamat tolonga, vad s merész.
S ruhái, selyme közt a drága szőrme,
mit tiszta ifjusága itat át,
kiválasztá a prémek illatát.
3
A KERET
Miként festmények, varázsát emelve
(akármely híres ecsettől ered),
külön szépséget ád a szép keret,
a nagy természetből kiszigetelve,
akként, hozzásimulva, őt ölelve,
bútor, aranyzás, érmek, ékszerek,
ritka bájának szinte része lett,
tökéletes szegélyt köréje szelve.
S ő olykor azt hivé, hogy hirtelen
minden belé szerelmes, s meztelen
csókjába fojtá a szatinhalomnak
szép testét, mely borzongással teli
gyors s lassú rebbenéssel mímeli
friss, gyermeteg kecsét a kis majomnak.
4
AZ ARCKÉP
Hamut hagy Kór s Halál az őrszemekből,
amelyek értünk égtenek hiven:
e buzgó, gyöngéd, óriás szemekből,
e szájból, melyben fuldokolt szivem,
e csókok balzsamfüvéből, e könnyű
sugárnál élesb elragadtatás
tüzéből, lelkem, mi marad? Óh szörnyű!
csak sápadt rajz, háromszín krétaváz,
amely, miként én, elhal a magánnyal,
s amelyet az Idő, izgága vén,
naponta megsikárol, sörteszárnnyal: -
Élet s Művészet átka, barna rém,
nem ölheted meg egyről az emlékem!
arról, ki gyönyöröm volt s büszkeségem!