A lap feldolgozottságának foka

Két tanár úr

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Két tanár úr
szerző: Ady Endre

Az északi fény mintha halványabb volna. A hold is bágyadtabb. A besüppedt kunyhó papirablaka a legfényesebb pont a sötét mocsarak táján. Mintha a hó is fekete volna. A két kis szamojéd emberállat jelekkel beszél egymáshoz a kunyhó előtt. Nem kell már a tűzre rakni. A tudós beteg férfiú elmegy...

Bent a kunyhóban sípoló tüdővel szedi a levegőt dr. Suoho tanár úr.

- Szeptember van, - mormogja magának. - Megöl ez a láz. Jó volna a napot látni. A szabadságom is csak október közepéig szól.

Rekedt hangon kiált ki már vagy negyedikszer:

- Megyünk, emberkék! Ne rakjatok a tűzre...

Mennek... A két kis láda volt a súly csak. Dr. Suoho tanár úr bundástul, mindenestül egy kis fázó pehely a szánkón. A két kis szamojéd vagy a kutyáknak segített, vagy szaladt a szánkó után. Egész a városig. Itt új utazás várt dr. Suoho tanár urra. Valamivel emberibb. Nem is bírta volna már tovább. Az Obi mellett a mocsarak minden mérge az ő gyönge kis testébe pólyálta magát. Az első finn állomáson mégis úgy érezte, hogy most az új Caesar jött haza. Szinte leste, nem várja-e triumfáló tömeg. De két levél várta csak. Az egyik Helsingforsból jött s itt hever már két hét óta. Siessen a tanár úr. A főigazgató úr nagyon haragszik a hosszú szabadság miatt. Ezt a levelet a gimnáziumi igazgató írta. A másik ismeretlen úr, dr. Kovács Mór, középiskolai tanár, egyetemi magántanár, ki üdvözli nagyhírű kartársát, a tudós dr. Suoho tanár urat s most a tommerforói kórházban fekszik. Bocsásson meg neki a nagyhírű kartárs. Ő elébe akart utazni, a lappok közül jön, de levette lábáról a kór. Nem tudna meggyógyulni s hazájába visszatérni sem, ha nem beszélhetne a híres dr. Suohóval...

Dr. Suoho tanár úr Tommerforónak vette útját. A ládáit hazaküldte. Legalább öt szenzációs, tudós könyv születik meg bizonyosan azokból a ládákból. Az úton pedig százszor fölmondogatta a nevet:

- Dr. Kovács Mór... Magyar. Persze magyar...

De csak sokára emlékezett. Egy berlini tudományos lapban, amelybe ő is irogat. Ott olvasta. Most már emlékszik. Hát magyar?...

Beteget ment látogatni s illedelmesen el akarta felejteni, hogy reá is alighanem néhány havi kórház vár.

Egy orvos, akitől kérdezősködött dr. Kovács Mór után, rákiabált, hogy alig áll a lábán, miért nem fekszik le.

- Dr. Suoho vagyok, - hebegte gyáva büszkeséggel.

A doktor nem ismerte, de bevezette a magyarhoz. Ez is lázas volt. Csontváz ez is. De örült.

Valósággal feléledt. És hamar ismerték egymást. Alkonyodott. A csupasz, fehér, magas falú, keskeny cella homályos. Az ablak erős, nagy, jó, de átengedett valamit a kis északi ország fagyosságából. Néha összeereszkedett a két különös sovány ember, kik jöttek még szomorúbb tájakról, lappok és szamojédek földjéről...

- El fognak csapni otthon, - nyögte a magyar.

- Húszéve dolgozom pedig. De nem fogják elhinni, hogy beteg vagyok. Otthon, nálunk, csak rendes egyetemi professzoroknak hisznek...

Dr. Suoho fölnézett az ablakra. Künn már sötét volt egészen. A fejével, forró, fájó fejével bólintott lassan, megértően.

- Berlinben ismernek, - nyögte tovább a magyar. - Még Londonban is. Otthon csak türnek. Nem szeretik, hogy utazom, hogy könyveket írok. Azt mondják, mániákus vagyok...

Most csöndesség lett, de egyszerre két beteg tüdő sípolt össze. Aztán dr. Suoho tanár úr kérdezte:

- Kicsi az a város?

- Kicsi.

- Hogy élnek a magyarok? Most mit csinálnak?

- Nem élnek, de élni akarnak most nagyon. Ezt csinálják. Régen csinálják már ezt, de most újra csinálják. Aztán e nagy szándék mellett meghal minden.

- Meghal, - dünnyögte utána a finn. - Ott is, - dünnyögte tovább. - Kevesen vannak ők is és csak zenebonára termettek ők is. Nagy fátum. Bele lehet egy kicsit őrülni is.

Ezt már félig föltápászkodva sóhajtotta a finn. Egy kicsit félrevonta a lámpaernyőt. Most nézték meg egymást. Dr. Suohonak egészen germán feje volt, de különösen sárgásfényű, keleti szemekkel. A magyar sem volt turáni arc. Magas homlok, fekete szemek, merész orr, finom, ideges száj. Szinte betegesen értelmes és betegesen élő arc mind a kettőé.

Aztán tovább folyt össze a sípoló tüdőkből a két fáradt hang.

- Én nem kerülhetek soha egyetemre. Nagyon jól beszélek svédül. Német lapokba írok. Ez a honfitársaim előtt bűn. Írtam vagy tíz finn könyvet és nem tudok oroszul. Ez meg a hatalom előtt bűn. Hívnak ki Németországba, de nagyon szeretem ezt az én kis kegyetlen, fagyos hazámat. Odahagytam már érte ősi vallásom is. Zsidó voltam, evangélikus vagyok már. Csodálatos kis nép ez, szívós, őstüzü, elfogyaszthatatlan... Az én népem...

- Az enyém is, - sóhajtotta a magyar. - Csak a gondolkozástól fél még. És zavaros még a lelke. De ki fog forrni... Aztán én nem is akarok semmit. Majd másképpen lesz valaha. Most még szerencsétlen ott nálunk, aki csak dolgozni tud. De nem lesz mindig így...

- Hiszen egyetemi magántanár?

- Az vagyok. Ennyire már tartunk. Akinek gyűlölt a vallása s e mellett lármázni sem tud, vigasztalásképpen hozzájuthat ehhez a címhez. Szép cím, sokat dolgoztam érte, de ettől a címtől most elvehetik a kenyeremet. Úgy mennék már. De az orvosok még vagy három hétig nem engednek. Lapok jönnek hazulról. Lángolni készül az ország. Most újra az élő szándék vad áramlása csapott ki az én népemből. Ilyenkor még kevesebb szükség van az olyan emberekre, mint én. Beszélni, lármázni kell most ott. De vágyom mégis melléjük, közéjük...

Ismét bólintott szédülő, fájó fejével a finn. Németül beszéltek eddig. Most dallamosan finnül, szinte meghatottan citált valamit. Talán a Kalevalából. Talán a saját megtelt lelkéből. A lázas, beteg magyar folytatta:

- Ugy vélem néha, hogy jó, szép, áldott dolog beleszületni egy kicsi népbe. Az ember sokat szenved legalább, de meg sokat is kell hinnie. Jó ez, áldott ez. Több ez életnek, mint egy meghízott, nagy népbe cseppenni s észre se venni, mint élte ki magát az ember. Ugy-e, igaz.

Suoho tanár úr északi fényt látott e pillanatban. Érezte kunyhója hidegét, a fagyos mocsarak levegőjét, a nyirkos sötétséget. Hallotta a farkasok ordítását. De gyertyájának fénye mellett egy idegent is látott a kunyhójában. Egy magas homlokú, lázas, feketeszemü idegent, kit még messzebbről, egy másik kis mostoha országból kergetett ki nagy szomjúsága... Sokára válaszolt csak:

- Igaz... Ha majd hazamegy, írja meg, hogy fogadták. Én is írok önnek. Ha könyvet ír, küldje el. Én is elküldöm az enyémet. Írja meg, nem változik-e ott már a világ. Itt sokára fog megváltozni...

Egy orvos jött s jelentette, hogy a beteget nem szabad tovább fárasztani.

A két lázas, elgyötört ember fogadkozva, könnyezve búcsúzkodott. Mintha mindig ismerték volna egymást. A sápadt finn hold megvilágította a szédülő, támolyogva lépdelő dr. Suoho tanár úr alakját. Lámpák is estek az útba. Suoho tanár úr megállott egy lámpánál. Valamit érzett olyan erősen, ahogy soha még. A kérdések kérdése szakadozott elő a lelkéből:

- Miért?... Miért?...

Aztán a kórházi ember jutott az eszébe, aki csaknem olyan pokoli útról jött, mint ő, betegen, de vágyakkal, tervekkel s aki úgy áhitozik az ő népe után, melynek pedig más a lelke, mint az övé. Mikéntha az ő népének is más lelke volna. De ez a gondolat erőre is hozta. Kocsiba ült, hajtatott a vasúthoz. Megy haza. Sietni kell, dolgozni. Hogy bámul majd az egész német katedrális világ az új nagy dolgokon, miket ő hozott, az egyszerű kis finn ember az Obi mellől, az északi fény, a fagy, a sötétség, a mocsarak rettenetes világából...

...Akkoron éjszaka, a fagyos Tommerforóban, a sápadt finn hold fényében két tanár úr miatt ujjongania kellett két kicsi nép géniuszának, ha a kicsi népeknek is vannak géniuszai...