Jehan Rictus strófáiból
szerző: Ady Endre
I.
Koldusait a csóknak és reménynek,
Kiket legyőzött, letiport az Élet,
Ha dús leszek majd, én, a koldus, árva,
Behívom egy új, fényes palotába.
Milyen sereg lesz. Már előre látom:
Jönnek rongyokban, véznán, halaványon,
Akiknek mindig hazudott az Élet,
A megcsömörlők, undorodtak, vének,
Akiknek hátát véresre taposták
Birkózni tudó, ügyesebb legények.
Ház lesz. Tán kunyhó. Vagy egy deszka-pad tán,
De irgalom fog lakozni felette,
Nem mint a jó szív sok bűzös barakkján,
Hol elkönyvelik az irgalmasságot
S hol nem lel senki könnyre, szeretetre.
Ház, hol nem hull ránk megvetés és átok.
Istenem. Egy ház. A mienk egészen.
Hol nincs házmester, fertály és robot-nap,
Hova a fáradt bátoran benyithat,
Csak érezze, hogy a földön van éppen
S piheghet bátran, szabadon és mélyen.
II.
Él minden szívben egy bolond Kiméra,
Van mindenkinek álom-szeretője:
Ráleltem én is már a magaméra.
Enyém. Ne fájjon a más feje tőle.
Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám:
Amíg mások a vackon szenderegnek,
Én egy Madonnát hivogatok némán,
Nagyasszonyát az esett embereknek.
Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet:
Nyakig a szennyben, mindig akkor látom,
Mikor a hátam gyönge egy ütésnek
S bőröm egy garast nem ér örök áron.
Mikor húz a sár s mint a puskafojtást,
Úgy rágom össze fogammal a szitkom,
Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg, én sugaras Titkom.
Ott, a barakkban, ott látom az ágyon,
Őt, a csodásat, szűzet és fehéret.
- Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?
S elszáll holt fénnyel, mire odaérek.
Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.
Úgy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja,
Úgy lobog, mint a fáklya csodafényben,
Ő az én lelkem lobbantó koboldja.
Éjem és Sorsom egy mély katlanában
Valahol les rám. Melle nyíló rózsa,
Úgy tüzel, úgy ég két szeme a vágyban,
Bennük buzog tán minden Idők csókja.
Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom.
S Ő énreám vár. Be régen is várhat,
Míg átgázolok könnyen, véren, sáron.
Ő nem csufolja az én rossz ruhámat.
Óh, messze van még. Szent, sápadó árnya
Behull vermén a titkos, barna Estnek,
Síroknak földjén lehet a hazája,
Hol süket kéjjel, álomban szeretnek.
De egyszer, nyirkos, gyilkos éji órán,
Óh, borzalom és keserűség Éje,
Könyörülsz majd az aszfaltok lakóján
S szűzen, csókosan elküldöd eléje.
De kit? (Óh, rongyos koldus, bamba, léha,
Hogy a te vágyad vágyakat fakasszon?
Nézted tükörben vánnyadt tested néha?)
Hol az a híres, csókos, szűz Menyasszony?
Én Istenem. Hisz olyan mindegy végre,
Azért szeretne, hogyha élne, vóna.
(Baktass, rohanj hát tovább a vad éjbe
S álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója.)