A lap feldolgozottságának foka

Jajgató Felicián

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Jajgató Felicián
szerző: Somlyó Zoltán

Túl a jón és túl a rosszon s minden óperencián
él egy furcsa úriember: Jajgató Felicián.
Csúcsos sipka a fejébe, szeme tiszta, mint a tó;
arca sötét-borostás, bár rútnak ép nem mondható;
ilyen ő, a jajgató.

Sötétkék szalónkabátban járkál mindig egymagán.
Ki volt apja, anyja, nem is emlékszik rá már talán.
Hegyes lakkcipő a lábán, amely csöndbe ballagó.
Egyebe sincs. Nem érdekli se kormány, sem az adó.
Ilyen ő, a jajgató.

A hidegség városában hátsó kis szobában él,
hová néha be-bezörget szellős forspontján a szél.
Van négy fala, van egy ágya, meg asztala, mind fakó;
sosem alszik, sosem ül, ő egész más, mint más lakó.
Ilyen ő, a jajgató.

Éjidőben, mikor mások párosával alszanak,
szobájából hosszú, tompa jajgatások hallszanak.
Mint amikor a zátonyon rekedten búg a hajó,
jajgatása álmot rontó, húst és szivet sajgató –
Ilyen ő, a jajgató.

A viciné már kileste, ki jár ki s be ajtaján!
Nem jár bizony ahhoz senki, legfeljebb egy-két leány.
S lenn a lépcsőn könnyük ered, arcuk megtört, megható,
mitől?... miért?... semmi áron soha meg nem tudható.
Ilyen ő, a jajgató.

Reggelenkint végigjárja az uccákat hallgatag.
Az emberek megfordulnak őutána: hallga csak!…
Ki jajgat itt olyan mélyen?... Álom-e ez, vagy való?…
Vagy talán csak zizzenően, sóhajtóan hull a hó?...
Ilyen ő, a jajgató.

Néha-néha megfogja egy fényes bolti kirakat.
Odaáll és mustrálgatja: nékivaló mi akad!
Sárgaselyem strumpfpándli, szép kövér comb alá való,
hol a bőrnek símasága szívet megvigasztaló!...
Ilyen ő, a jajgató.

Amodébb finom sifónból zsebkendőcske: hímezett.
Két piciny kebel között titokban nézni: élvezet!
Majd piciny nadrág, trikó, selyemből szőve, forraló!
Hej, szegény Felicián, a vér be könnyen lobbanó...
Ilyen ő, a jajgató.

És az öreg virágárus, Málcsi néni, odaát, –
be sokat vásárolt nála régimódi primulát.
Lassudan megy el mellette, azt hihetnénk, hogy csaló;
csak félszemmel sandít rája s mély lélekből sóhajt: ó!...
Ilyen ő, a jajgató.

Néha, mint a kisgyerek, mindent megérint s vágyban ég.
Néha szinte rá is szalad egy-egy sietős kerék.
Ám, mintha jéglaphoz nyúlna, szegény keze csusszanó,
nincsen semmi szerencséje: miért?... tudja a manó. –
Ilyen ő, a jajgató.

Tán azért, mert a hibái sem közönséges hibák.
Más világból való, mint ti s álma is egy más világ.
Ő még jóllakottan is tovább ehetnék, oly mohó.
Ép ezért oly sokszor éhes, Felicián a bohó…
Ilyen ő, a jajgató.

Álmai is vannak néha: szörnyű hídakon megy át.
S ha fölébred, átzokogja a siralmas éccakát.
S másnap reggel újra, újra...
jajgatásban nincs hiány.
S ha valaki rámosolyog – nevet a malicián.
Szegény, jó Felicián.