A lap feldolgozottságának foka

Jóba, a kőtörő

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Jóba, a kőtörő
szerző: Ady Endre
1907

Jóba, a kőtörő, éhesen ődöngött a városban, hol havas tetőkön zászlók lengedeztek. Sebes, kék, bütykös ujjait káromkodva ropogtatta s ment, amerre az emberek siettek. Egyszerre a kastély aranyos kapuja előtt állott sok emberrel együtt Jóba. A cifra kapun tódult be a nép s Jóba azt hitte, hogy álmodik. Ő is bemehetne a virágok és szelid őzek közé? Micsoda boszorkányság ez ezen a furcsa téli reggelen? Elnézte, óh, hányszor ő már messziről, alázattal ezt a csoda-kertet. Fehér utait, virágait, szelíd őzeit s középen a tornyos palotát. És ejnye, bizony ott bent cigányok muzsikálnak. Új és új emberek jöttek, rongyosak is. Jóba állott a kapun kívül nagy, beteg, tehetetlen bámészkodással. Egy sereg rongyos száguldott el mellette. Egyik megnézte Jóbát s száguldóban reá kiáltott:

- Ni, ni, a csegei Jóba, hé Jóba. Gyere, ha magyar vagy, te is.

Jóba majdnem vidáman megmozdult. Bemegy ő is, mert a Kossuth-nótát hallja. Bencsi legény volt, aki hívta s az is csak kőtörő. Valami nagy dolog lehet ott bent. Ohé, a grófi kastély beereszti a rongyosokat is ime. Jóba is szaladt, amerre a bencsi legény robogott a pajtásaival. Éppen a tornyos palota elé. Zengett, harsogott a nagy kert: a népek énekeltek. A palota ablakaiból barátságos, szép arcok mosolyogtak. Ez egy kis mennyország, vélte Jóba, a kőtörő s hátát süttette a nappal. A hó szikrázott és olvadt. Pirosodtak a fülek s a cigányok nem fáradtak. Néha éljenek harsogtak s kendőket lobogtattak kalapos, városi asszonyok. Jóba, a kőtörő, szédült, mintha erős pálinkát ivott volna. Éljenzett ő is, kacagott, dudolt s csak néha nyögött. Egyébként ők leghátul szorongtak, a rongyosak. Jóba mosolygósan ismert meg közülök sokat. Bencsi árok-ásók, lápfalui kosárkötők, vadági zsellérek, kósza napszámosok, kenyértelen kőtörők. Ezek mind önkéntelenül egy seregbe verődtek. Így tavasz előtt, februárban följajdulnak az alvó faluk. Már nem bírják az emberek tovább telet s mint az álomjárók, szállingóznak be a városba. Nem tudják, miért mennek oda, de mennek. Ott szép házak vannak, pénz, drága holmik, munka, kenyér. Hátha! És jönnek, a sápadtak, a keserűek, a rongyosak, a kiéhezettek jönnek. Így jöttek a bencsiek, a lápfaluiak, a vadágiak és a többiek. Így jött be a városba Jóba is, ki most nótázik, mint egy részeg. Majdnem sírja a nótát a cigány után: Kossuth Lajos azt üzente. Dalol az egész tépett, aszott, rongyos had. Éljen a haza, a haza - kiáltja a bencsi kőtörő. Elöl az urak is ezt kiáltják. Az ablakokból visszarikoltják. Éljen a haza, a haza. Jóbának könnybe lábad a szeme. Majdnem elindul, hogy megöleljen sorba mindenkit. Éljen, éljen a haza! s most mind itt vagyunk, egyformán, a gróf kertjében. Éppen ilyet álmodott nem régen, mikor majdnem elpusztult. Jóbának még most is gyuladt egy kicsit a tüdője. Ezelőtt öt nappal tápászkodott föl a forró szalmazsákról, ahol hetekig kínlódott. Még mindig mintha nagy késeket mártanának itt-ott a testébe. A rongyai is vékonyak, silányak. És hamar megzavarodik még Jóba. Mellé áll a nagy sokadalomban, lármában egy vadági zsellér:

- Rossz bőrben vagy, szomszéd.

Alig értik egymás szavát a cigánytól, a nótától, a nagy rivallástól. Egy kicsit részege mind a kettő ennek a különös sokadalomnak.

- Dög voltam, szomszéd. Már el akartak földelni. Jobb is lett volna. Nálunk nincs munka. Nyavalyás is volnék a dologra. Csak éppenhogy bejöttem szétnézni a városban. Vadágon is így van? Az asszonyom is hulla. Az is két hét óta nyavalyáskodik.

- Hány a gyerek?

- Öt. Én legalább nem tudok enni. Nem is kivánom az életet. De azok tudnak. Mit csináljon az ember? Hát mondjad, szomszéd.

Hirtelen elönti őket egy széles zsibongás. Mindenki éljenez, kiabál. Az ablakban áll a fiatal gróf. Súgja tisztelettel a vadági zsellér:

- Ő lesz a követ az apja helyett.

Keveset, de óh, szépeket mond a gróf. Szabad és boldog legyen az ember. Mikor bevégzi, a városi asszonyok megint kendőket lobogtatnak. Jóbának megint könnyes a szeme. Azután kiterelik őket a parkból a szolgák. Dél el is múlt. A cigány nótáját még sokáig hallják: Kossuth Lajos azt üzente.

Dudolt, lelkesedett Jóba az utcán. Ketten ballagtak a vadági zsellérrel. Egyszerre azonban dideregni kezdett Jóba:

- Így nem mehetek haza, így nem lehet. Egy kenyeret ha vehetnék. Veszek kenyeret, húst, veszek.

Valami nagy változást érzett a világban Jóba. Ez a különös délelőtt. A grófi kert, a gróf, a muzsika, a sok éljen. Együtt mindenki, urak és rongyosok. Kell, hogy hús kerüljön és kenyér. Láz és lelkesedés égette a Jóba arcát. Megszólal a vadági zsellér:

- Van nálam egy kis pénz, szomszéd, két malacot adtam el, menjünk be egy pohárra.

És ittak, míg elesteledtek. Énekeltek és sírtak: Kossuth Lajos azt üzente. A zsellér ordította gyakorta:

- Más világ lesz, szomszéd, meglásd. Szabad lesz minden ember, az istenét.

Jóba nyöszörgött mint egy gyermek:

- Szeretném megcsókolni azt a fiatalembert. Áldott ember, hajh, be áldott ember.

És énekeltek, mintha az érkező boldogságot fogadnák: Kossuth Lajos azt üzente.

Éjjel indultak haza, csak a hó világított. Jóba látta, hogy a zsellérnek még öt forintja van.

- Adj egy forintot, szomszéd.

- Nem lehet.

Jóba előre engedte a dülöngőző zsellért s a botjával fejbe ütötte. Azután, mikor a zsellér leesett, megvadult. Lángoltak a csontjai is Jóbának s verte a zsellér fejét. Azután kivette a csizmájából az öt forintot s loholt. Énekelt az árva, sötét téli mezőn Jóba: Kossuth Lajos azt üzente. Tele volt a szíve a mai nap eseményeivel s úgy sietett haza az öt forinttal, mint egy megváltott, mesebeli király.