Isten teremtményei
Húgom, ki rendezgetve dúlt ruhádat
zokogsz lámpád alatt, ahol letépett
kizsákmányolód vágya s földre vágott,
mert semmid nem lévén, magad kináltad
neki, te fájdalmas, te meggyalázott,
sirásom hadd kisérje a tiédet.
Bátyám, az este elrémülve néztem
a szük sikátorban menekülésed
a nép elől, amely tolvajt üvöltött,
mig képeden az embernem idétlen
nyomorúsága volt, mi képet öltött:
hadd lépjek én is tömlöcödbe véled.
Bőgő barátom, vágóhídra vonszolt
király, akit uraltak messze rétek,
s kinek dühödt taglók ütése zúzza
agyát a szarva közt, mig összeroncsolt
fővel le nem dől teste vérben úszva,
engedd, hogy én taglóztassam le érted.