Isten fogai közt
szerző: Babits Mihály
Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
emelkedéshez, szemben a havassal - fehér sziklák voltak, magányos
fehér sziklák, egészen kívül a városon - olyan szomorú - - semmit
sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna - nehéz és darabos,
töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
- minden hideg és kopár - minden oly ásványi, minden élettelen
- a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt - mert szinte már rám
estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.
Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, - akik közt örökké
vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
fogakból házakat faragunk magunknak.