Isten (Magyar mythologia)
Isten név eredete, jelentése, mythosi összefüggések. Az istenrőli hit, tulajdonságai, és személyesítése a magy. ősvallásban. A nemzeti istenség: magyarok istene.
A legfőbb lény neve a magyarban: isten, így, változatlanul jő az már elő nyelvemlékeinkben (N. E. 1—4 köt. át), a halotti beszédb. többször: isten, bécsi és müncheni codexben: istèn, hasonlón a góriban is, ily ékezes, vagy is nyilt è-vel; Kinizsyné imakvben: ÿsten, olykor isten. A vegyes magy. régi iratokb. (u. o. 2. 340) és széltiben más nyelvemlékeinkben is képzők és ragokkal mint: istensÿg st. A név eredetisége mutatja, hogy az a keresztyén hit felvétele előtt a legfőbb lény elnevezésére szolgált.
Eredete és jelentése homályos; felvilágosításán nyelv- s történetbúváraink régtől törekszenek. Tudomásomra Otrokócsi (orig. hung. 1. 285) volt az első, ki semitai nyelvhasonlattal kezdé fejtegetni, a kaldej és syr: esta, melynek a héber אֵשׁ - es-t adja gyökeül, tűz jelentésével; magyarázván, hogy a hellen: Έστία és Herodot szerinti Ίστίη, ugy a római Vesta, vagy is a skytha és hellen-római mythos tűztisztelete véle azonos. Szerinte őseink midőn Armeniában laktak, vehették fel a nevet, az istie végére a paragog. n illesztve, és a közepébeni i-t, ugymd. mássalhangzóilag ejtve: istyen; miért már néki a név, a föntebbiek, valamint a perzsák, turkok s húnoknál szerinte egyiránt uralkodott tűztiszteletet jelenti. Otrokócsi véleményét, felvéve még különösen a perzsa jizdan és jeshtan-nali találkozást, hason tűz értelembeni magyarázatra nézve, eddig nagyobbára követték. Pray (diss. an. 27) ugyan a hiongnu származtatásnál vélekedett, hogy az a chinai tien ― ég és isten nevezetből is eredhet, némely szójárásokban, um. sziszegőleg: ztien ejtve, s a magyarb. a két mássalhangzó elébe magánhangzót ragasztva, lett volna az istien. De nyomon adá Fischer véleményét, ki szinte a kaldej eshtatól származtatja. Cornides (v. rel. hung. 23) ugyanezen véleménynyel volt, magyarázatát erősítve Theophylakt a turkok tűztiszteletérőli adatával, és a perzsa jizdan isten névvel. Sándor (sokf. 10. 60) hasonlón a kazul-perzsa jizdannal találja rokonnak, és Jerney is újra (842. tudt. 1. 93) az isten névben tűztisztelet és parz rokonság rejlését látja, erősülve Abulfeda magy. ősvallási tűztiszteletrőli adata nyomán. Hager (n. bew. 80) lapp-magy. származtatásaiban, eltérőleg az istent és jizdant egyiránt Isis egipt. istenségtől eredteti, kinek tisztelete, az éjszakon is, a lappoknál otthonos lett volna. Méltóbban igyekezett azt megfejteni nagy nyelvtudósunk Révai Mikl. (antiq. 1. 122) ki, — miután már előbb Gyarmati (affin. hung. 256), a finn rokonság nyomozásában a héber jehovatól származtatá, — szinte, de magasbb felfogással mind e nyelveket őstestvéri rokonoknak tartván, a héber: jesh- és kaldej: ith v. its ― lény, értelmével magyarázta, honnét az, um. nem csak a perzsa, arab, de éjszaki népségeknél is fellelhető, különösen pedig a magyarb.: kik az its-et ugy ejtették ki, hogy az ss-en kivül a t is hallatszott: ist, az ën mutató névmás hozzájárultával lett a név isten. A véleményt osztá Horvát Ján. (817. tudgy. 2. 33), mivel ezáltal legjobban igazolva vélte állítását: hogy őseink már eredeti honukban birták az isten nevét és eszméjét, mit um. később sem cserélhettek fel. Ezt Nagy J. is magáévá tevé, és „tiszta magy. gyökeib. 214” az isten szót: is gyökre elemezte. Dankovszky (völk. ung. zung. 26, 35) görög származtatásaiba merülve, egyenesen a hellen Σδήν, v. Ζήν-től, kit ő a legfőbb görög istennek vél, származtatja, mint Istvánt: Stephanos-iskolát: scholatól. Szabó Ist. ellenben (831 tudgy. 11. 60), a héber set-ből hozza le a hellen: Ζήν-t is, és ezekből: isdan, histie, vesta, isist, s mit már Otrokócsi is felhozott: αγδιστις-t ― mater deorum aggistennek magyarázza.
Ez röviden kimerítő egybefoglalása, az isten név eredete, és jelentése körüli eddigi nyomósb véleményeknek. Mellőzve a másod- s mellékértelmezéseket, csak a két főbb, a kaldej: eshta, és belőle származtatott ugynevezett perzsa tűztisztelet, jizdan vagy jeshtani rokonságra, s a Révaiféle: héber jesh ― lény, származtatásra szükség figyelemmel lenni. Az elsőre nézve csakugyan nehéz feltenni, hogy nyelvünk egy idegen szót vett volna fel a legfőbb lény elnevezésére, melynek fogalmával nemzetünknek birnia kelletett, vagy hogy sajátját idegennel cserélte volna fel, és mi több oly idegennel, mely otthoni értelmében sem jelentett istent, mint eshta a kaldejban, s az isten névül épen nem használt atesh a perzsában. A már magában homályos értelmű jizdan v. yshtan, jeshtan perzsa istenségi név, számos ferde értelmezései mellett, önállólag, és mint itt tűz értelemben hibásan vétetik, szinte nem képes nevünk okát adni, és értelme felől felvilágosítani, mit még alább, a mennyire nevünkkel találkozik, taglalandunk. A másik véleményben a fenntebbi nehézség gördül elő, a mennyire a héber jesh v. kaldej its-hez hason szavunk, a lény értelemmel nyelvünkön nem létezik, és ismét egy idegen szó felvételére jövünk, mely pedig amaz átvettnek tartott alakjában saját nyelvében sem használtatott az isten elnevezéseül. Azért osztom Feszler (g. ung. 1. 340) véleményét: hogy az isten név nyelvünk saját és eredeti elnevezése, s annak származtatása a perzsa atesh vagy kaldej eshtatól, és a héber jeshtől, csak annyi valószinűséggel bír, mintha azt a hindu: ishana, vagy vishnu istenségi nevekből magyarázzuk; ezt véli Kállay is (843 tudt. 2. 356): hogy a szót már őslakunkban bírtuk, „legalább um. semmi bizonyost sem következtethetni belőle a tűz- és naptiszteletre, mely közös volt egyéb népeknél is.” Utalván egyiránt a név gyakori hason alakbani jelenségeire.
Mi azért mindjárt mélyebben akarjuk nyomozni. Kiindulva a mai összehasonlító nyelvészet azon magasb álláspontjából, mely a bevezetésben érintett nép- nyelv- és eszmeeredetek egysége és rokonságáról kételkedni nem enged, s mire épen a legfőbb lény elnevezése, fogalma, eszméje kitűnő peldaul szolgál, ugy találom: hogy majdnem valamennyi általunk ismért mythologiákban, az isten név, és a rólai fogalom, kettős jelenségben, egy mint vélném ősibb, régibb, és egy másik későbbi, ujabban mutatkozik. Az ismért indoeuropai törzsnél a főlény elnevezését a sanskrit deva gyöktől látjuk elszármazva; igy: a hellen: deos, theos, latin: deus, rom. nyelvekeni ol. dio, fr. dieu, span. dios, oláh: deu; a lithvan: diewos, lett: dews, óporosz: deiwos, perzsa: dev, div, cig. devel; s azon népeknél is, hol ma már ezen elnevezés egy későbbi, általánosabbá lett személyesítő v. tulajdonságot kifejező név által háttérbe tolatva kimult, mythologiájok s nyelvök régi nyomaiból még gyakran kimutatható, mint a germanb. a mai Gott mellett a tiv, zio, óéjsz. tyr, (Grimm. m. 175), a szlávb. bog mellett, diw, diwel, diwlik (Dobrovszky, slovan. 2. 176), az ide tartható ziva, dziva, dewana st. isteni, s istennői elnevezések, ha bár azok a későbbi hiteszme fejlődés, és fennmaradt emlékeknél fogva, csupán mint ellenséges vagy másod rendű istenek és szellemek nevei maradtak fel. (l. Ördög III. c.). Miből észrevehető: hogy a dev szó ezen népek egymástoli elszakadása előtt, már is általánosan az istenség elnevezésére használtatott; mivel pedig e szó, a sanskr. dev, div, v. dju gyök világos értelménél fogva, a fénylőt, ragyogót, és átvitt értelemben sajátlag az eget jelenti, látni, hogy már akkor az istenrőli fogalom, neve és eszméje allegoriai volt; a fényes égtől, melyen a nap ragyogott, s hol az ember mintegy a világosság és hőség eredetét szemlélé, vitte azt át a főlényre. Ezekből tehát a kettő foly: 1. hogy a tájban midőn a fennemlített indoeuropai népségek egymástól elváltak, deva volt a főlény neve. 2. hogy ezen elnevezés értelmezésénél fogva kimutatható, mikép a hindu hiteszmék akkor már is természetvallási irányt vettek, az istent, magát a teremtőt, a természeti világosság, nap, ég, vagy tűzelem, és tüneménynyel azonosítván, és benne személyesítvén. (Benfey Indien, Ersch u. Grueber encycl. 2. 17. 159). Ismeretes mint képeztetett tovább is ez irányban a hindu mythos, és a még általánosb deva eszme háttérbe tolultával, mint léptek helyébe idővel, az istenített természeterőkrőli theosophiak által képezett Brahma, Vishnu, és Shiva-féle isteni személyesítések. Más népek mythologiaiban ismét mint a hellen-romaib. a deus név, az isten általános, személyesítésnélküli eszméjét fejezi ki, és a belőle képezett nevekkel mint Zeus, Jupiter – diu-pater st. jellemeztettek a különféle személyesítések, hasonlón másoknál az általános név különös isteni tulajdonságokkal jeleltetett, mint: a gott, bog, míg a régibb dev másod polytheisticus alakok neveiben fennmaradt.
Ezen elszármazott deva név és fogalom mellett, (azt most itt mellőzve, mert később a dev és dju szó s fogalmak mythologiánkb. is fennlévő jelenségeit nyomozandjuk), s hogy úgy mondjam azontúl, egy régibb fogalom és nevezet hason elszármazását veszem észre, mely ma már csak nehány kevés, de ősnép és mythologiak emlékeiből hangzik felénk; ezek a sanskr.: esha v. isha, a parz: yishtan v. jizdan, az egipt.: isis, jobban isheth v. esi, a héber-kaldej istennév s fogalomnak alapul szolgáló: jesh, az etrusk: esi, a kabir: ezmen, és a magy.: isten nevek.[1] Keresem pedig ezen szavak, nem annyira eredetét, mint inkább magyarázatát a legrégibb, s maig értelmezhetőleg fennmaradt sanskr.: esha v. isha v. ek-isha főlényi istenségi elnevezésben.
Ezen régi nyelvben, mely mint a mai nyelvtudomány tartja, ha nem is maga az ősnyelv, úgy legalább annak közel leánya vagy unokája, és ezen ősmythosban, mely, mint a bevezetésben érintve volt, a mythologiai kezdet első nyomaira vezethet még, az isten egyik legrégibb elnevezése: eka-esha v. ek-isha. Igy neveztetik t. i. a legrégibb sz. könyvekben a shastákban, még a deva nevezet divatozása előtt, azon őslény, a legfőbb istenség, ki a szellemeket, a világot, a természeti erőket, ugymint: Brahmat, Vishnut, Shivat teremté. Ez volt a hindu őstan, mielőtt még a természeterők istenítése és személyesítése, vagy is a későbbi purana és vedantai tanok kifejlettek. (Nork. myth. 5. 78, 92). Ha már az ek-esha v. ek-isha jelentését vizsgáljuk, az annyit tesz, mint: az v. ez egy ― der eine, összetéve lévén az ek v. eko ― egy számnévből, és az esha v. isha — az ez, és némileg ő ― iste, ille, névmutatóból. Az isha e szerint valami kijelölt meghatározott létezőt, katexochen azt v. ezt a ki van jelentene, minélfogva első tekintetre felötlik az istenségrőli héber ősfogalommali hasonlatossága: sum qui sum ― ehjeh aser ehjeh Mos. 2. 3. 14, vagyok a ki vagyok, mihez már a kaldej és héber itsh v. jesh ― lény, és az arab jes v. ajsa ― esse lenni gyök rokonság állítandó. Ezen eszme rejlik valószínűleg az egiptomi isis eredetileg ishethben, (l. Voltaire, essai s. l. moeurs párisi k. 1829, 1. 59), melyet mi már csak rontott alak és értelemben birunk, a felőlei emlékek késő korból valók, midőn már az eredeti eszme sajátlagi jelentését veszté; Rőth jeles művében (gesch. uns. philos. 134), egiptom legrégibb vallási eszméi közt, hozza fel az istenség esi nevét, az öreg vagy ős értelemmel. Ezen név foroghat fenn hason jelentéssel a kabir: ezmun, ezmen, ismen istennévben, ki a kabir hét istenség felett, mint a nyolcadik fő numen állott[2]. Hasonlón tudósíttatunk etrusk istenségek aisi nevéről[3], és a hellen-római mythos ismen, majd Apollo, majd Pan, majd Asklepiades s másoknak tulajdonított habozó isteni nomenclatioról. Ugyan e nevet találjuk ismét a nyugatariai népségnél, mely mint mondók, a keletariai v. hindutóli elszakadásánál fogva, diagnosisul szolgál a két mythos őseszméji, s kifejlődésük kiismerésére. A fő istenség neve itt is hasonlítólag jő elő az: izeds és jizdan, yezad, yeshtan nevekben, míg ama dev, div fogalom, csak mint alárendelt, sőt ellenséges isteni szellem nevekint maradt fenn. Hyde (pers. rel. 1700. k. 71) vizsgálata szerint, azonban amannak jelentése már csak: suplicandus volt, (visszavive t.i. a sanskrit: jedzs ― imád gyökre), e szerint az ősfogalom csupán ily átvitt értelemmel jelentkezik; de sem származás, sem értelemre nézve nem azonos, a nálunk annyit emlegetett eshta és atesh tűz jelentéssel[4]. Meglepőleg találkozik azonban még ezen értelmében is egy hasonló, a magyarb. is vallási cselekvést jelentő, s az isten név gyökéhez közel álló es-dekelni ― suplicare szóval (l. al.).
Láttunk tehát a deva mellett, egy hasonlón terjedt főlényi elnevezést, az: isha, isheth, esi, jesh, yeshtan, ismin, ezmen, istlä, isten st. hason hangzó szavakban, mely mikint csupán ősnépek mythosaiból hangzik még felénk, úgy az emberiség istenrőli legősibb, és eredetibb fogalmát fejezi ki; mint azt ősi öntudata adhatá, őt katexochen: az ez-nek t. i. a létező levőnek az egynek ősnek, mindenek előtti, s fölött levő névtelen lénynek jelelve. Ezen tudat későbbi gyengülése és elhalaványulásával az eszmének, névnek, s a név értelmének is mindinkább gyengülnie s mulnia kelletett. Valjon melyik mythosban maradt fel a fogalom, vagy a név legtisztábban, azt nehéz kimutatni, elég hogy számosakból az értelem és a név kiismérhetőleg feltűnik.
Amint ezt itt csupán véleményül adjuk, ugy nem tűzhetjük ki sajátlagi feladatunkul a közülök még legértelmesb elnevezést sem, példaul a sanskrit: ek-ishat, saját nevünk jelentése és értelmével egybevetni, hogy annak netalán minden kétségen felüli ily jelentését kimutassuk; mert kérdés még, valjon épen az-e az eredeti név, melynek a többiek származékai, és ha az, ugy valjon szavunk közvetlen származéka-e? Mind a mellett elemezését megakarjuk kisérteni. Az ek-isha[5] megfelel: ek ― egy, isha v. esha ― ez a értelemnek, mi már magában figyelmet érdemel, mert nyelvünk kilünőleg őseredetiségét tanusító névmássai hasonlatossága, nem csak az ugynevezett semi, de az indoeurópai nyelvcsaláddal is feltűnő, (magy. ny. rendsz. 178); szavunknak azonban mai isten alakjában, melynek tehát gyöke is, ennek átmenete volna igazolandó a névmutató v. határozó ez-ből, vagyis ennek hason kettős formája i és e alaphangváltozattal, mint az, a sanskrit esha és ishaban előjő; hogy ennek régi nyelvünkön ily kettős formája volt, gyanítom, miután az még ma nem csak a különféle képzők általi összetételekben fordul elő így változott i alaphanggal, mint: emily, imily, (― ez-mily, iz-mily,), ilyen, (― ez-lyen), emez, imez, itt, ide, innen, (― ez-de, iz-de, ez-nen, iz-nen), ép ugy alakulva, mint: az-lyanból, és az-onból, olyan, ottan st. (l. Hunfalvy akad. közl. 851. 112), de még arra is utal: hogy valamint a mutató: az-nál, az: ez közelebb határozó, jelelő, ugy az: iz ismét az: ez-nél, mit az emily, imily st. közti finom megkülönböztetés mutat, azért is az isten névben, mint a leghatározottabb létező jelelésére megfelelőleg használtatott; de e mellett előjő az, még eredeti önállólag is, a közbeszédben maig sajátságosan használt hiánypótló segítő izé szóban, minek értelme kétségtelen nem más mint iz-e iz-ez v. ez ez. Nem tartoznék-e szinte ide, a régi nyelvünkön, p. a hal. beszédb. annyiszor használt, ma már egészen elavult: ysa ― isa, melyet nyelvészeink (Toldy irod. t. 1. 101), állító, bizonyító értelemmeli indulatszónak tartanak, mire épen ily névelők, névmutatók az ám, ez ám st. használatosak; talán benne is az: ez a melletti: iz a eredeti forma, s értelem indulatszóilag a bizonyításra használva tükröződik, melyben a z különböztetésül is idővel s-re lágyult; — egyébként az: ez iz átmenetek példájaul szolgálhat az és, is kötszóknak hason hangváltozaton alapuló különbsége, vegyesen használják azokat is, különösen az utóbbit nagyobbára es-vel irva nyelvemlékeink, majdnem folytonosan mintegy a 17. századig. — A z és s, egymást felváltó sziszegők, és a csangó szójárásban maig iszten; az előbbi ysa indulatszóban mint láttuk szinte így jő elő. A szó második tagjában: ten, a: t betű tehetne nehézséget, az ajánlkozó egyszerű en szóképző felvételére nézve, mint az, az: ez-en határozóbb mutatót képzi, tehát: ez-en, iz-en ― hic istud, s ekkor végső szükségben euphonicusnak volna a: t vehető; de kéznél áll a ten v. den képző is mindjárt, névmutatóink: itten, ide ― ez-ten, iz-ten, ez-de, iz-de, alakjában; egyébként is már feltűnő, hogy a felsorolt hason hangzású isten nevekben, mind a t betű, mind a tan ten szótag előjő, így a jizdan, jesthan, isheth, a kaldej lény: its; figyelmeztetek még végre általjában az i alaphanggal, az: ez helyett iz-zel előjövő határzó, mutató, bizonyító, állító, felkiáltó st. beszédrészeinkre, mint: ime, ihon (régibb iróinknál), itten, ide, igy, st. melyek a fenntebbiekkel együtt, amaz, ez, az, s ettől ismét o-val is képzet (ott, oda, st.) hason beszédrészek ellenében különösen a határozottabb bizonyosb állapotot fejezik ki. A szó képzése, az eredeti gyökbőli átmenet tehát történhetett ez-ten ― iz-ten, iszten, isten.
Ez mi röviden a szó fenntebb kijelelt értelme nyomozására általunk felhozható, de nem azért felhozott, hogy annak adott jelentését már is teljesen kétségtelennek vélnők; ily bizonyosságra emelkedni szavunk tekintetében mai ismeretünknél fogva lehetetlen. Felvilágosításaul azonban még a névveli más rokonhangú, s úgy látszik rokon értelemre utaló szavaink is felhozhatók. Elszármazva és értelmezve látjuk ugyanis szavunk és fogalmunkat, az egiptomi: esi-ben ős isten jelentéssel, ezen ős szavat azonban régi nyelvünk ama isa, és istenhez egészen hasonlón ismérte, mint a hal. beszédb. leljük: isemucut adamot ― ősünket Ádámot, elválasztva a névmási és többesszámi régi muc képzőt, lesz: ise―ős, későbbi ny. emlékeinkb. ews, Nyirkállóinál (Kovach. form. styl. 19), és eus, mint az, az Eus családnévben előjő, eredeti húnmagy. betűinkkel is írva, a turóci nyirfahéj okirat emlékb. ha az valódi, (840 tudomt. 2. 109). Hasonló a finn isä ― pater, isäntä ― paterfamilas, isän ― patria, (Rennevall lex. fin. 1. 118), és kiválólag mint az isten elnevezése is: isäinen ― der grosse vater ― nagy v. ős öregatya. (Schrötter fin. run. 158). A kalevalaban Väinämöinen a hős, v. félisten atyja, tehát a legfőbb isten neveztetik isőnek, aminthogy általában az ukko, uk ― öreg, ős, vanha és vanhamies ― vén, öreg, neje pedig az istennő akka ― öreg, ősanya, nagyobbára az istenség megszokottabb, s az általános jumala mellett gyöngédebb, kérlelő, megszólító nevei, (Grimm fin. ep. Hoeffer zschr. 845. 42), melyek valamint rokonhangú s értelmű szavainkkal érintkeznek: ise ― ős ― avus, protavus, maiores antenati; ukko, uk ― ma még az —ük — avia, a tájszótb. még uk is, dédük ― atava jelentésben, tehát értelemre inkább már a fin: akka — öreg, ősanyához tartható[6], a vanha — vén szavunkban, s mint az még közelítőbben jön elő régi nyelvünkön, mint Nyirkállóinál i. h.: venghy, (atyádnak egh venghy ― patruelis,) — ugy látandjuk al. e nemű vallási fogalmainkkali találkozásuk. Összefüggő jelentés kinálkozik még ama perzsa, Hydenal esdekelni―suplicare értelemmel magyarázott, yeshtan isten név értelmével, miben kétségtelen már az átvitt értelem maradt fel csupán; de valamint nálunk az esdekelni, mai suplicare jelentéssel, különösen a vallási suplicatio értelmében áll, az isten imádása, és tiszteletére vonatkozva, úgy régi nyelvünk erre még képző nélkül folyvást az: es és esni igét használja, peld. az Érdy. cod. besz. rem. Pálr.: essének az uristenhez — esedezének. (Toldy példt. 2. 38). Még nevezetesb ez a körülménynél fogva, hogy az ős magy. vallásban egy kitünőleg vallási cselekvés, az: eskü, szinte nagyobbára hason alakban jő elő; a müncheni cod. (N. E. 3. 94, 76): es — juramentum, az: es ― ért ― propter jusjurandum, az es-ról kit eskot ― jusjurandum quod iuravit. (l. XVI. c. ima. eskü.).
Ennyi mit az isten név eredete, jelentése, és más mythosokkali összefüggésének felderítésére felhozni lehet; benne egy ősnév, és eszmetöredéket bírunk, mely homályosan bár, gyaníttatja ősvallásunk főlényröli fogalmát. Mily hit létezett továbbá felőle, mily tulajdonokkal bírt, mikép képzeltetett és személyesíttetett? alig van egy két történeti emlék hagyományunk, melyből csak megközelítőleg is meghatározhatnók; de élő- régi- és népnyelvünk sokoldalú kifejezései, emlékei, hagyományos költészetében, még a régi ősvallási hitképzetnek nem egy nyoma rejlik. Ilyenek már különösen az istenre nézve, a sajátságos epitethonok, jellemragok, állítmányok, melyek az istenről elmondatnak, kifejezések, szólások, melyeknek erősítéseül az isten szó használtatik, s különösen az ezekben felőlei feltünő azon érzéki gondolkozásmód, mely aminthogy a tisztább vallási fogalommal megnemegyeztethető, úgy a mai keresztyén fogalomtól sokban egészen eltér, minélfogva nagyobbára még egyenesen a pogány hitnézetre utal.
A közönséges jellemragok, illetőleg állítmányok, tulajdonság kifejezései, melyek a magyarban az isten névvel mintegy összeforrvák, az: egy isten, úr isten, örök isten, élő isten, édes isten, jó isten, szerelmes isten, boldog isten, teremtő isten, istenem teremtőm, nagy isten, való és bizony isten, — ily folytonos használatban van az, a közbeszéd, népnyelv, költészetben, egyedül alig is használtatik, minden legcsekélyebb érzet kifakadáskor, komoly s ünnepélyes alkalommal csak így hallható. N. emlékeinkb. (1. 340) a Sigmondkori esküb.: eskezem az elew istenre ... egy byzony istensygre. Báthori Gáb. esküje (840. tudt. 3. 190): egy bizony eoreok isten; a hal. besz: terumteve isten — teremtő isten, valamint: uromo isten, s a könyörgésb. ur is, önállólag; de ama különös: teremtő isten, valamint az: egy isten epitethonokat, mint ősvallásunk istenfelőli hitét igazolva találjuk: Theophylakt. 7. 8. tanúsága által is, oί Toῦρϰοι, ... προςϰυνοῦσι μόνως, ϰαὶ Θεὸν δνομάξουσι τὸν πεποιηϰότα τὸν οὺρανον, ϰαὶ τὴν φῆν ― a turkok imádják egyedül és istennek nevezik azt, ki az eget és a földet alkotta, szóval: egy teremtő istent. Különös figyelmet igényel, az: élő isten szólás, legrégibb ny. emlékünk, a hal. besz. azt még önállólag is, egyenesen isten értelemben használja: menyi milostben terumteve eleve miv isemucut ― mennyi malasztban teremté élő mi ősünket, t. i. az isten. Révai, Faludy és Döbrentey szerint (N. E. 1. bev. 1): élő seu vivens pro deus, eleve: az az isten, értelmezve; mi, miután csak egyedül legrégibb nyelvemlékünkben jő elő, épen a szónak ezen isten értelemben önálló használata későbbi kimultánál fogva gyaníttatná, hogy az a magy. ősvallásban önállólag, isten értelemben használtatott, a katexochen: mindig örökké élőt jelentve, egészen összehangzólag az istenrőli azon fogalommal, melyet az ise ― ős, és ezen v. létező értelmezés által fenntebb kimutattunk; de a régi mythosokban is egyiránt hason szó és jelentéssel mint isten elnevezéssel találkozunk; a nyugatariai v. zend perzsában: el ― eljon, és: bel ― itan, (Röth i. h. 104), azon legfőbb istenség nevekint magyaráztatik, ki, a többi ázsiai népségeknél is, mint időisten jő elő. Sajnovics és Révai (ant. 1. 122) ezen élőt szinte már, a héber kaldej: eloah, elohim ― magnus potens fogalommal hasonlítgatták.
E három fogalmat: az egy, élő, teremtő istent tehát ősvallásunk valószínűleg birta, s ha a többi, nyelvünkön az isten névvel sajátságosan összeforrt bélyegragokról, nem is állíthatjuk egész bizonysággal, hogy azok ősvallásunknak egyiránt fogalmai, és az isten örökkévalósága, nagysága, jósága st. tökéllei és tulajdonai már benne isméretesek lettek volna, bár ily felvételre, az ismért mythologiak jogosítnának, mert ezekben már kétségtelenül a keresztyén vallás, későbbi erősb befolyása is nyilatkozik; és nyelvünk hason nyomai, népszólása, költészetében, mint Erdélyi is (népd. 2. 423) észreveszi, mindannyi bibliai képek, eszmék nyomai ötlenek fel; mind a mellett, ez állítást határán túl nem terjeszthetjük. Tudjuk, hogy a keresztyén hit fogalmai, és elnevezései, csak a latin, német, szlávnyelven át, jöttek hozzánk, s igy az: ur istent — dominus d. herr gott, st. vagy a: nagy istent ― grosser gott, mindenható ― omnipotens, örök ― ewiger, aeternus innét magyaríthattuk, de nem a sajátságos: élő-t, mert p. sem a: deus vivus, sem: der lebende v. lebendiger gott, nem bír a meglepő s találó eredetiséggel, mint azt meglátni a fordításban, p. a bécsi codex (N. E. 1. 139) viventem deum ― eleven isten-nel magyarítja. Hasonlón eredeti szinezetűek: az istenem teremtőm, mit ily honosan ismét egy nyelv sem fejez ki; ugy: édes isten, mi nem a: lieber gott, mert nyelvünk az: édes és kedves atya közt, különbséget tud, szerelmes és a régibb szerelmetes isten; mythoiogiai értelműnek nyilatkozik különösen az annyira szokásos: boldog isten, mi koránsem fejezi ki a mai: beatus, selig, érzék feletti üdv eszméjét, hanem inkább azon anyagi, szerencsés, gazdag, nyugalmas állapotot, és jóllétet, mely a pogány képzet szerint, a boldogság egyedüli fogalma volt, megfelel néki a német mythoiogiai: riche ― dives, potens, beatus kifejezés, mint az, az ónémetb. még istenre alkalmaztatik: a Heliantb.: der riche gott von himele, Niebelungb.: durch den richen gott von himmel, (Grimm. m. 16—18.); a latinban a dives-sel azonos: divus, dis, (Varro 4), a: dea ops és opes; a sanskritb. szavunkhoz régi l nélküli alakjában, mint ny. emlékeinkb. folytonosan olvasható: bódog, hasonlító: bhaga ― felicitas, és bhakta ― devotus, bhat — colere, mint a deva-tól is: duvina duvaja ― gazdagság; a szlávb. is: bog ― isten, bogati ― gazdag, és valamint a boldog anyagi képzetből emelkedik, érzék feletti beatus eszme értelemre, ugy más hason vallási értelmű fogalmainkban is, ezen természetes fejlődést találjuk: p. jóság a jószágtól, amint az még ny. emlékeinkb. nagyobbára előjő: virtus értelemben, (Toldy példt. 2. 44), vagy újabb, az: erőtől, képzett: erény.
Az isten, és tulajdonságairóli hitet találjuk kifejezve, és tükröződni, ama számos, szokásos régi mondások, népies kifejezés, közmondások, hasonlatok, peldabeszédekben, apostrophék, felkiáltások, bizonyítás, üdvözlésekben, melyek különösen az isten szóval képezve, az által jelentésük, értelmükben mintegy erősödnek, valamint régi ős szokásos használatuk és sajátságos eredetiségüknél fogva, a kölcsönzés gyanúját is eloszlatják. Ilyenek: isten neki, isten nevében, isten számába, (az az isten gondviselésére bízva), istenemre, isten engem, isten bizony, isten igazába, (az az jól, tökéletesen, isten igazába dolgozott, v. amugy isten igazába elverte, az az: derekasan; szeme sem áll isten igazába, nem jó szándékkal van), isten tudja, látja, hallja, st. én istenem, áldjon meg az én istenem, isten segíts, isten adja, isten ments, isten őrizz, istenre kér, amúgy istenesen, (valódilag, erősen, igazán), isten velünk, istennek ajánlom, isten hozzád, isten bocsá, isten fizess, isten mentsen, isten ne adja, isten oltalmazz, isten verte, isten tudja haibai, ― az az régi (tájszót), isten taszította ― egyebugya (tájszót), isten utse ― ugysegéljen, a tájszót: estuts. Általuk majd az: egyedüli mindentudás, látás, legfőbb igazság, hatalom, védő, óvó, áldó, jóság; majd akaratjábani fölajánlás, bizodalom fejeztetik ki. Igy kmdásainkb.: jó az isten jót ád (E. 1265.) kopasznak is hajat ád. (D. B. 3643.) mit ád isten, azt ád; kinek isten adja, a pap is annak adja; ád az isten kinek nincsen, kinek isten mit ád, ember el ne valja, E. 3902—8. a hol isten őriz, pókháló is oltalom, B. 3649; tudja isten kinek subát kinek gubát; tudja isten minek hogy kell lenni, E. 3931; tudja isten ki lopta el még a kis fejszét is, E. 2710. a kenyérnek legjobb dagasztója az isten, B. 3647. mikor isten nyulat teremtett, bokorról is gondoskodott, E. 924. ha isten akarja a villa nyél is elsül, D. 2. 89. ha isten akarja, veled lészen karja, E. 3935. ha isten akarja, az ablakon is beveti, B. 3650. ott ád isten esőt, a hol akarja, E. 8631. Azért nyilatkozik a bizalom is: bízzál istenben előgyámolít; él még a régi isten; hiszem az istent nékem is felvirrad még; minden horgas borgast isten fordít jóra; gazdag az ur isten; nehéz istennel újat húzni v. követ vetni; lassan jő isten, de ugyan elérkezik azért; nem rövidül meg isten keze; isten sem tehet mindennek eleget; néha isten sem barátunk. E. 3914—30; szegény ember szándékát boldog isten vezérli, Kreszn. embernél szándék istennél ajándék, E. 7029. kitől isten eláll, reménysége hibál, E. 6539. hadd istenre dolgod, búból vígasztalást hoz, E. 1215. ki istenben bízik, meg nem csalatkozik. E. 1310. miért ismét: isten szavát nem alku megvetni. E. 3944. kinek isten barátja, üdvözül; isten is munkára fizet. D. 1. 71. embernél munka, istennél áldás. E. 2202. és hogy isteneljem a mi nem istenem Kreszn. st.
Hasonló az érzékítés is, melynélfogva az istenrőli tisztább és szellemibb fogalom hiányában annak emberi szenvedélyek, állapotok, cselekvés, végesakarat tulajdoníttatik, s ha bár ily nyomok is, a még tisztán szellemibb nézetre nem emelkedett ószövetségi, vagy felfogásunkhoz leereszkedő, vallási könyveinkben természetesen használvák, mégis figyelmet igényelnek, számos régi köszöntési, fogadási, megszólítási, szokásos szólásaink sajátságaiknál fogva; m: isten hozott, isten adjon: jó napot, munkát st. isten fogadj, isten hírével járjon; az esküvő: isten ugy se ― ugysegéljen, st. szerintök érzékítve, mintegy az: isten adja a jó napot, hozza a kedves vendéget, fogadja a jó kivánságot, segíti a munkát; kitűnő analógiák ilyenekre általánosan találhatók a mythologiakban; így a szláv üdvözlet vitaj, pogány istenük nevétől származik: Stransky (rer. boh. c. 6): vestigia venerationis Svianto-viti ex slavicarum gentium animis necdum penitus eximi potuerunt, hodie namque inter eos adhuc, amicum amicus manu gratulabunda excepturus: wjteg v. wjtam ťe, solet ingeminare: compellationeque hac sua Svato-vitum, quasi sospitatorem celebrare. Hasonló értelmű köszöntések a németb. is l. Grimm 15; maga az üdvözlés szó: üdv, mint a lat. salus es salutare, német: heil, ma még vallási eszmével egybefüggnek.
Ezen érzékítés mellett mások ismét emberi szenvedélyeket is: jó kedvet, örömet, foglalkozást s bizonyos jellemző cselekvést, tulajdonítanak neki; így a közbeszédi: az isten jó kedvében teremté, m. az óném. got in grossen freuden was, do er dich schouf. (Grimm altd. blät. 1. 43) az isten is örűl neki, s a különös, meséinkben gyakorta előkerülő vonás, midőn a hamupipőkeféle szép leány, az aranyos ruhába felöltözve a templomba, v. táncba mén, az isten is, letekintve az égből „megcsudálja őt”, gyüjt. 36. (más variansb.: a nap áll meg útjában, vagy a csillagok tekintenek le, csudálkozva szépségén); mi már, mintegy házat, székelő helyt, tulajdonít az istennek, honnét az emberekre letekint; a mint ez más mythosokb. is előjő, s e tekintetben ránk nézve is érdekes, a Paulus diaconnali (1. 8.) longobard-vandal, történeti monda, miután azt egy másik, az előbbinél régibb — Fredegarnak vélt — krónikás (Bouquet epit. franc. 2. 406.) a hún és vandalokról beszéli: hogy midőn az istentől győzelmet kérnek a húnok fölött, (Paulus: a longobardok Vodan istentől), az isten azoknak igéri, kiket legelől meglátand napkeltével — sole primum oriente — ablakából. Az istennő tanácsára leeresztett hajukkal mintegy hosszúszakált képezve, áll a helyre az ellenfél hadtábora nőivel együtt, hová az isten napköltével legelől tekint, s rémes kinézésük által magokra vonják az ablakán kitekintő isten csudálkozó tekintetét, miért nékik kéntelen adni a győzelmet; itt ugyan a longobard népnév forog fenn a hosszúszakálban, de így neveztetnek egyiránt a húnok is az Eddáb. (Gudrunkv. 2. 19.): langbarz ― hosszúszakálúaknak, és Atlikv. 36. hunar taulduz gumar gran-sidir ― lefüggő szőrű, hosszúszakálú húnok vitézei, míg a Volkunga saga 41. egyenesen is longobárd névvel jeleli a húnokat. — Hasonló élénk személyesítések, azonban még régibb költőinknél p. Zrinyi. (Zrin. 15. 18.): ül vala isten abban a székében,
az honnan világot nézi kegyelmesben.
Ellenben ezzel, mondja ismét a km.: az isten elfordult tőle, és az isten holt lábbal se fordítson arra B. 3640. isten háta megett lakik. E. 3937. s nem érdemes hogy az isten napja rá süssön; még másfelől, az isten az, ki felhozza, felderíti a napot: „majd leviszi isten a szép fényes napot, és felderíti isten a fényes csillagot”, az elsőt um.: „hogy setétségben hadja a szegény parasztot”, a másikát: „hogy rakhasson minden szegény jó asztagot”, a népd. (3. 18.) sóhajt a kesergő: én istenem hozd fel régi napomat! — Élénken festetik büntető haragja is: .a népd. (2. 6.): nincsen apám, nincsen anyám, az isten is haragszik rám. a km.: isten taszította ember; halot. beszédb. a sajátságos kifejezés: horoguvec isten es veteve wt ez munkas vilagbele ― haraguvék isten és veté őt e munkás világba; egy ponyv. irod. népdban. (Bagónál) kolera pestisről: a megbúsult isten haragszik ellenünk, a búsult itt, mai értelmétől eltérőleg: exacerbatus. Molnár Alb. és Kresznerics: megbúsítja ― exasperat, irritat, de még mindig illőbb a boszús st., istenre alkalmazott fogalmaknál, valamint hogy régi nyelvünk, ezekben méltányosb volt a mainál. Molnár például a 38. zsolt. fordításáb.: az isten boszús haragja helyett, a gyöngédebb: búsult gerjedezése kitételt megfelelőbben használja. Az isten haragja ezen nyilatkozásának, vétetett azonban különösen a mennydörgés, innét maig népünk, s a gyermek nyelven: az istenke haragszik, isten, az öreg haragszik, és hogy: a haragos isten mennyköveit, s a villámot, mint nyilait szórja, büntetés boszúállásul, azért a lecsapó villám nyelvünkön: mennykő, a népnél: isten nyila, honnét a káromlás: isten nyila üsse meg, isten nyila verje meg, isten nyila hánjon ki, s a két szó a nép kiejtésében összeolvadva: istenyila hangzik, mi az istenyila st. átkozódó felkiáltásokban, a népd. 2. 7. istenem uram az olyat mennyköveiddel paskoljad, u. o. 304. bele jár az isten nyila, a km. ugy jár mint az isten nyila. E. 2545. az isten nyila is csak mellette csap le, és: ha mennyit vétünk, annyit mennykövezne, a tágas égben egy mennykő sem volna. E. 8392. Igy tulajdonítatnak már általában, a hitregékben a feltünőbb természeti jelenségek, kiválólag az isten bizonyos cselekvése, foglalkozásának, honnét erre vonatkozó neveik, mint: Ζεὺς ϰεραύνιος, Jupiter tonans, az óéjsz. Thor, a ném. Donar; legjobban találkozik azonban, ezen ősvallási képzetünk a villámmal nyilazó istenről, a finn hason mythossal, hol a mennykő, a villám, szinte: isten nyila, jumala ― isten, nuoli ― nyilai (nyal ― nyil), itt is az, az öreg, az ős ― ukko isten dolga. A kalevala 33. 264. és kantelatar 3. 22 a hős Kullervot átkozó nő ukkohoz kiált: ukko te, um. fenn az égben, feszítsd legnagyobb ivedet, tűzd rá érc nyilad, lődd az izzót vállain át a gonosz Kalevafinak, s ukko kihallgalja kérelmét. — Ha mennydörög, s villámlik: ukko üt tüzet ― ukko iskee tulta, ha csupán villámlik, ugy: Kaleva lángoló kardja — Kelvan tulet v. valkiat miekke ― villog a légben (Schott Kullervo 24). A villámra használt, ezen isten nyila, ma már csak népies káromló kifejezés mellett, élénkebben maradt fel a: mennykő név, miután az nem vonatkozik egyenest az isteni cselekvésre, de azért egyiránt mythosi alapeszme, s összetett fogalomra utal, a németben is így péld.: donnerstein, donnerkeil népies elnevezése; s a mythosi hason képzetek, mint az óéjsz. Thor, kinek fegyvere a nyil helyett kalapács, ezzel mennydörög, midőn a levegőbe hagyítva, véle a sziklákat hasogatja, széttöri, (Grimm 161), valamint az ezekkel azonosuló szikla dermedtségű s nagyságú óriásokat. Kaleva kövei is, a finnb. a sziklák, mint kardja a villám (Schott. i. h.), és ukko a nyil mellett hasonlón arany buzogánnyal jő elő kal. 45. 139. A szlávb. Perun, Parom, régi pogány isten, és mennykő vagy villám neve: parom do ťeba, mennykő - parom beléd, paromova strela, és sto bohoj, sto strel — száz isten, száz nyila, káromlás. Maga a hang, mely a villámot követi, nálunk mennydörgés, zengés v. égzengés is, az isten sajátságos cselekvésének tulajdoníttatik a mythosi képzetben: Thor, Donar, ekkor az égben szekerezve eszközli a morajt, (Grimm. 152.) a finnb. ukko pauha ― az öreg dörög, és pauanetta ― dörgő ukko; ő hányja egymásra a felhőket, szórja a jégesőt, villámlik, dörög, nyilazik (kal. 14. 315, 45. 14). egy runob. hangzik (kal. 26. 531. és Schröt. 21.): ukko te arany király, hozz еgу felhőt éjszakfelől, hajits másikat nyugotról, villámolj egy harmadikat keletről, vesd őket és dörgesd egymás karjába. Ezen égi dörgésrőli, érdekes őshitképzeteink nyomaival azonban még lejebb (a természettün. IX. és XII.) találkozandunk, s itt még csupán kiemelendő a nézet, amennyire a mennydörgés, különösen egy: öreg, atyai, istenségnek tulajdoníttatott, mint a finnb. az: ős, öreg, ukko isten atyának; a lappb. a mennydörgés, és az öregatya egyiránt: atja-nak neveztetik (Grimm. elősz. 28.); a latinb. a: tonans Jupiter, atya, pater, istenatya, diespiter, jelentéssel áll; a németb. a: far, tatl atli (Grimm 153) nevei; mit nálunk ismét nem csak az isten nevében jelentkező ősvoltáróli képzet, és alább meséinkből felmutatandó öreg, őszszakálú ember képébeni személyesítése kifejez, de a mennydörgéskori népies szólás is az: öreg haragszik, és hagy dörögjön csak ne üssön, E. 1864, épen azon sajátságos káromló, és istentelen gúny értelménél fogva, melyben azt a nép veszi, pogány eredetére utalván, bizonyítani képes; hasonló mondatok, ily értelemmel Grimm 152 összeállítva: a népies westfali kifejezés; use hergot kift. frank.: draussen ist gott der zankt, baj. der himmeltatl greint, esth: wanna issa hüab, wanna essä wäljan, mürri sep ― der alte valer brummt st.
Az istenrőli ezen képzetek nyilatkoznak, a népies káromlás, szitokban: verje meg az isten, népd. 2. 7. verje meg az én istenem ki áskálódik ellenem, u.о. 224, 18, 209: verje meg az isten ötet, és: verd meg uram azt az embert ki nem szánt, verje meg az isten veretlen ne hagyja; a km.: most is veri az isten de nem érzi, B. 3660. ugy megverte isten hogy a botot is rajta felejtette, kit az isten megver nem hajdu veri meg, kit meg akar isten verni nem bottal veri meg, kit isten meg akar verni, eszét veszi el. E. 3911—3. Az isteni harag, csapások, verés következése, ismét különösen a betegség, nyomor, halál; egy 16 századi énekkonyvben (832 tudgy. 6. 123):
isten megver nagy szükseggel, hidegseggel nagy hewseggel
nagy aszalyval es ragyaval.
A f. i. pestisrőli népdl.: a pestis megindul egy isteni szóra, ― ―
fordítsd el rólunk e nagy ostorodat, s tedd hüvelyedbe már éles kardodat.
a km. nyavalyás ember az, kire az isten haragszik, B. 3661. az isten keze van rajta, rá ereszkedett az isten nehéz keze; a németb. is: gottes hand, óném. gottes slac. (Gr. 17.); — élénk nyoma a szlávb. hol nagyobbára különös betegségek nevei, a bog ― isten szóval képezvék, mint annak tulajdonított különös cselekvések, p: a himlő ― bogine, nehézség – boži - moc v. boži bič — isten hatalma, ostora; dögmirigy ― boži rana, szélütés ― boži ruka, nem emlitve más istenségi nevekkel jelelteket, mint: moraviszko, Móra-tól ― kolika, Bes ― düh, vit táncza Sveto-vit-tól, minők nálunk is, a fene rágása, guta ütése, nyavalya törése st. elnevezésekben alább (l. többist. II.) jelentkeznek. Igy a megholt ňebohi nebožtik, istentől elhagyott; a magyarban a holt, döglöttre használt: isten ölte, a km.: jobb az isten ölte, mint az ember ölte v. vágta, B. E. 3939. és megkönyebbitette már az isten ágya szalmáját E. 18. utólsó betegségnek isten az orvosa; ki felől isten elvégezte hogy felakaszszák, nem hal a vízbe E. 8464.
Még kiválóbb működése az istennek, őseink hite szerint is, a had intézése lehetett; innét az egyenesen, az: isten végzete, ostora, büntetése; régibb iróink p. Listinél (Moh. nemzk. kiad. 113.):
isten három dolgot, mert magának tartott, s benne bíró csak maga,
a király választást, s házasság, s hadrontást tudja csak önmaga.
Cserei hist. (f. i. kiad. 7.) a hadverés, um. istennek kiváltképpen való munkája szokott lenni, a km. házasság hadverés, királyválasztás isten dolga, a hadi szerencsét, fiu magzatot, jó házasságot isten választja E. 3257. és isten hadakozik a bátor katona mellett E. 1642. De igy tudja azt már ős történetmondai hagyományunk: Attila mint isten ostora ― flagellum dei, malleus dei hirdeti istentőli küldetését hogy a világot hadával ostorozza, és folytatólag végzik e küldetést a 9 századi magyarok europa szerte hadi rohanásaikkal, mint a kronikai (bud. 56. st.) hagyomány hite tartá, Bulcsu és Lehel szavaival hirdetve: nos summus ultio summi dei, ab ipso vobis in flagellum missi. Hasonlón a vandal Gizerich (Procop b. vand. 1. 5.) hadseregével hajóra szállva, a szelekre bízza, vinnék a hajót, a nép ellen melyet az isten ostorozni akar.
Ős hitnézeteken alapszik már egyiránt az átok vallási eszméje, s mint isten átka, haragja büntetése fő súlyát fejezi ki, így: isten átka van rajta, megátkozta az isten, st. e hiteszmét azonban még alább tárgyalandjuk. (l. XI.). De ha a fenntebbiek, netalán mégis nagyobbára felismérhető idegen későbbi, p. bibliai kifejezésekkel is találkoznak, minők az: ira dei, manus dei, flagellum, maledictio st. ámbár ilyenek az összes mythosokban egyiránt előjőnek, ugy nyelvünk még, semmi hasonlítást sem tűrő, eredeti, ide vágó kifejezésekkel is bir, minő az: isten adta. Kresznerics azt: exprobrantis ― szitok értelemmel adja; de már Erdélyi (népd. 2. 424) figyelmeztet, hogy az vallásos eredetű, s hogy az isten adta ember kit az isten megvert, meglátogatott, azaz kit valami csapás, szerencsétlenség ért ugyan, de bűntelenül ártatlanúl, s igy a könyörület érzetét is kifejezi; én vélném, hogy egyszerűn: az isteni végzet eszméjét fejezi ki, elkerülhetlen súlyos volta jellemzésével, s a végső elemben, az isten általi világteremtés igazgatás művét, a mint az kirendelt végzete elébe mén; valamint e fatalisticus, bús elszántság érzetével jelentkező isten adta embere, széles isten adta világa E. 2097, mondatok hangzanak, úgy erősebb, káromoló szinezettel állnak ellenében az: ördög adta, eb adta, szitkos kifejezések, melyek már leplezetlenűl a rosz, ellenséges végzettől származót, eszközöltet fejezik ki, ennek, mint egy az eb az ördögnek tulajdonítva a rosz teremtést, a bal végzetet; így magyaráztatott már ez, összetéve még az erősítő szokásos magyar „teremtette” szitokkal, a teremtésröli manichaeismusi hiteszmékre, melyeket ezek által ősvallásunkban is felismérni véltek, mit még máshol érintendünk. Hasonlítom azonban itt is, másrészt, szavunk egyértelmű p. szláv: ubohi, ubožatek, nebožatek, árva, jámbor, szenvedő, nyomorgó, ártatlanokra használt könyörülő kifejezésekkel; mint egy: istennél, istennek kezében lévők, a magyarban egyiránt: az isten számába mondat kifejezné, mikint ellenében a kmdásos: kinőtt az isten markából E. 3936 ― megnőtt, azaz nem szorult már különös gondviselésre, értelem volna állítható, mit már az előbbire Hanusch (slav. myth. 262.) megfelőleg hindu pantheisticus ős hitképzetekkel magyaráz.
Mythologiakban, hol a polytheistikai irány kifejlődött, élénk személyesítéseket találunk. Az istenek világi, s emberi állapotokba lehozva, ezek tulajdonságaival képzeltettek, s a szerint képeztettek. A hindu, hellen-romai, german, szláv st. hitregékben az ég lakói elvegyülnek a földfiaival, lejőnek a magasból, beleavatkoznak az emberi dolgokba, nem csupán mint világ gondviselők, ügyeik intézői, a halandók nevelői, kik őket isteni müvészet, és tudományra tanítják, mint: Hermes-Mercur, Odin, st. óvják, és segítik, de utóbb köztük versengenek, pártot, bűnt gerjesztve, megfelelőleg az emberi alak, s természetnek, mely szerint képezvék. Hitregénkben azonban, akár hogy a polytheistikai elem igen gyönge, vagy hogy csak töredék emlékeinkből, homályosan kivehető lévén, ily élénk tág személyesítésekre nem akadunk, különösen a fő istenségre nézve. Egyet vélek mégis, mondáink azon egyszerü képében, midőn az istent, azon agg, ősz jámbor öreg férfiú alakjában emlegetik, ki mint pásztor, gazda, sőt koldús leplezve, őszhaj s hason hosszú tisztes szakállal jelenik meg[7], miután mellette ritkán feledi még a monda egyenesen megemlítni hogy az: maga az isten, — vagy a gyermek mesében: istenke — volt. Ilyenkor közönségesen próbára teszi a monda hőst, a bátor, egyenesszívű, jó lelkű fiút, erényeért, mert e tulajdonok melyekkel a mondahősnek tündökölnie kell, nyilván a pogánykor fő erényei valának, csudás varázseszközök, s általuk isteni mindenhatóságával jutalmazza céljához segíti st. Gaalnál 111: hófehér őszszakálú koldús megkisérti a jószívű mondahős könyörületességét, ki minden örökségét egyetlen fillérét is oda nyujtja, miért jutalmul a bűvös tehetséget nyeri, tetszése szerint nyúl, galamb, és hallá változhatni. Népd. 2. 369: a szegény favágó osztja meg utolsó falat kenyerét az alamizsnáért könyörgő vén koldússal, ki jóért jóval fizet, s megajándékozza, az itt már tréfás anyagias értelembe sülyedett: „teríts asztalt abroszkám,” „tojj aranyat baránykám,” „üssedd üssedd bunkócskám” bűvös szerekkel, (lásd eredeti értelmük Schott oláh meséib 356). Ugyan igy a népd. 3. 299. hol a szegény ember éhségében hetedhétország ellen indúl panaszra egyenesen az istenhez, a vadon közepén tiszteséges öreg ősz férfi áll elébe, ki ismét maga az isten, s tőle kapja a varázsszereket. Gyüjt. 6. sz. a beteg királyapának gyógyalmát vivő három fiát kísérti meg egy öreg őszszakálú utas, kettő illetlenül fogadván kérését, a harmadik jószívű kapja tőle a csodás bűvös sípot. Népd. 2. 352: sz. Péternek mondja szinte (l. az előbbi jegyzet.), az igen agg ősz embert, ki a juhászfit telhetetlen tarisznya, és láthatlanná tevő bundával ajándékozza meg. Gyüjt. 11. sz. (a népd. 2. 343 tökéletesb variansa) egy őszszakálú ember, ki maga az isten, nyujtja a bús atyának, a varázsvesszőt, melylyel harmadik legkedvesb leánya kivánságát teljesítheti. Gy. 19. sz. a férjétől eltaszított bolyongó terhesnőnek jelenik meg az: úr isten ősz öreg ember képében, előtte azonnal látatlanul megterűl az asztal, gyermekeit aranyhaj, homlokukon aranycsillag, mellükön holddal díszíti. Kimerítő kedélyes vonásokban rajzolja a jelenet képét, Gy. 35. sz. a világba menő három fiúnak, megjelenik az öregpásztor gazda ezüst fehér hosszú ragyogó szakállal, de ki ismét maga az: úr istenke, közülök csak a harmadik tudja kivánságát teljesítni, híven őrizve aranygyapjas bárányait, s míg a többi dijul aranyat követel, ő csak üdvösséget kér, azért egy büvös könyv a jutalma, melyet hazatérve, midőn apja udvarán feltár, belőle barom nyájak, gulyák, csordák jőnek elő; különösen tudja még ehhez gy. 134, az alakot egyszeműnek. Gyakran azonban álomban jelenik meg az ősz öreg alakja, mint isteni látmány; Gaal 290: a mostohától üldözött királyfinak jelenti meg az elásott győzelmes kard helyét, hasonlón az attilai hún mondához, hogy a hadisten álmában mutatja meg elveszettnek vélt győzelmi kardját, és vele felfegyverzi. (l. jelvek a kard.: XVI.); ide a népd. 3. 262, hol a karddal nyölő fiú, szinte megálmodja az általa nyerendő királyságot. Álmában jelenik meg, Gaal 429, a szerencsét keresni indult szorgalmas szegényfiúnak az őszszakálú öreg, utasítva a helyre hol a szerencse várja; és gy. 111. midőn 7 évig imádkozik az anya fiúmagzatért, álmában megjelenik az ezüst szakálú, aranyhajú öreg, s jelenti a jövendő hős születését; valamint isteni álomlátás hirdeti Álmos anyjának fia születését: divina visio — innotuit ei — quod de utero eius reges gloriosi propagarentur. (Anonym 3.)
Egy más, mennyire a homályos alak kivehető, némi teremtői személyesítés nyomát, vélem kiismérni egyes meséink vonásaiban, hol mint Majláthnál 257: egy öreg királyatya jő elő, nap, tűz, víz, szél, lég, föld, személyesített gyermekekkel, kik tehát az elemek volnának, ő adja az élet-halál vizét, az előbbivel megfecskendezettek felélednek, az utóbbira elhalnak; igy gy. 141. az öreg atyaisten um. megparancsolja szolgáinak, mikép a szét koncolt mesehős tagjait összeszedve az elveszetteket agyaggal pótolják, s páráját belé lehelve feléleszti; hasonlót sejtek a népd. 2. 348, s több mondáinkban, de a homályos, és zavart képzet még világosb, talán bővebb gyűjtés által előkerülő, példákat követel, mi itt addig is csupán figyelmeztetésül álljon.
Ismeretesb a magy. ősvallás hite: egy kizárólag nemzeti, saját, védő, óvó, pártfogoló istenségről. Kronikáinkban ezen őshit nyomai egykorúlag jelentkeznek mindjárt nemzetünk eredete és őshonáróli mondákkal. Nemrot, a magy. néphagyomány Nemeréje, fiai, a magyar és hún nemzet ősatyai, Hunor és Magornak, (Keza. 1. 1), már megjelenik, az uj föld s honba vezérlő, isten küldött szarvas, (állat. VIII.) melyet az isten vagy tündér végzetnői (tünd. IV.) isteni szellemek, kiktől származtanak, vezér útmutatóul küldének, mint Jornandes 24. irja: quod spiritus illi unde progeniem trahunt egere; hasonló isteni vezérlés mellett, elhagyva a meoti mocsárokat, vándorolnak a skyta földre, Jornandes 7: admiratione inducti terrae scythicae ... iter illud nulli ante hanc aetatem notissimum divinitus sibi ostensum rati. Ezen isteni kegyelet, választás, és rendeltetésre mutat a hadisten kardjároli monda: a hún népnél terjedt hit volt, hogy az kit a hadisten, eltűntnek vélt kardjával megjutalmazand, fog a többi népek felett uralkodni, mi Attila a hún vezérnek jut, majd ismét állati vezérlés, majd álomlátás által kimutatva, mi által hadaik és vezéreik az istentől rendelt ostorai a világnak: flagellum dei, malleus dei. Még élénkebben találjuk e hitet kifejezve épen a fordulaton hol a hún és magyar monda egymásba tér, Székely chronicajab. 149: a magiaroc . . ismét kiindulánac scithiaból, kiket két dolog indíta fel. első Chabanac az Attila fianac testamentoma, a ki innét oda ment vala, ki mikoron meghala, a Damasec istenre kiszilitette őket, hog ha megsokasodnac, ismet e pannonianac földét elfoglalnác; még körülményesben Heltainál chronica 21: midőn Csaba igen megvénhedett volna, minec utanna Pannoniából haza ment vala, s immár halálos ágyában volna, hozzá hivatá a főnépeket a magyaroc közül és kinszeríté őket, az ő istenekre Damasecre, hogy mikoron idővel megsokasodnánac, ismét Pannonia földére akarnánac kimenni. És mire ezen honba visszavezérlő fejedelemnek kell a nemzet élére állani, ismét egy különös isteni álomjelentés jeleli őt ki: divina visio, divinus eventus, mely az Anonymnáli mondában (3) csupán a fejedelmi ivadékről hangzik, Székely chronicájában 149. azonban még a népről is szól: ez vala az álom kin a scithianac iövendő mondoi ezt magiarazzac felőle, hogy az ő magzatiabol tamadna oll feiedelöm, ki innet nag neppel kimenne, es idegen földön mind nepestöl letelepednec. E választott, kegyelt néр öntudatával, hivatkoztatja őket a történetimonda a többi népek ellenébeni különös rendeltetésök, fensöbb küldetésre; mint a húnok hadai isten büntető ostora a világ népei felett, úgy igazolják a magyar vezérek is pusztitásaik: nos summus ultio summi dei, ab ipso vobis in flagellum destinati, tunc enim per vos captivamur, cum persequi vos cessamus (chr. bud. 56). Azért nemzeti mondánk szerint a népek azt már eleve tudják, Anonym. 56: sciebant quod hungari essent insuperabiles, . . et plurimis regnis deus per eos furoris sui flagella propinasset, és hogy az isten minden ellenségeik kezükbe adá: Anon. 50, deus enim cuius misericordia previa erat, tradidit duci Arpad et suis militibus inimicos eorum, et per manus suas labores populorum possederunt. Ott áll a harcban is a hadat intéző, segítő, védő isten, a vezérekkel van a csatákban, és győzelmet ad népének, Anon. 8, 39: dux vero Almus, cuius adiutor erat sanctus spiritus, armis indutus, ordinata acie, super equum sedendo, ibat huc et illuc confortans suos milites, ... és dux Arpad, cuius adiutor erat dominus omnium, armis indutus, ordinata acie; (vagy chr. bud. 39. Tur. 2. 3) summo diluculo pugnam inierunt, fuit autem auxilium domini cum hungaris, a quorum facie dux se in fugam convertit. — A jogcím is melyen Pannoniát vissza követelik, csupán az, hogy ősük Attila öröke: „terra regis Athile,” mi a monda hite szerint, már elég arra, hogy népei önkint meghodoljanak, Anon. 12: Zalán szlávjai sua sponte Almo duci se subjugaverunt, eo quod audiverunt Almum ducem de genere Athile regis descendisse, és 20: Menumorout . . manum levare ausus non fuit ... omnes habitatores timebant eos ultra quam dici potest, eo quod audiverunt Almum ducem ... a genere Athile regis descendisse ... unde plurimi se sua sponte subiugabant eis. A választottnéprőli hit, szorosan összefüggvén az igéretföldének eszméjével, történeti mondánk is ily színben tűnteti fel Pannoniát a betérő nemzetnek. Anon. 9, 11: laudabant eis terram Pannoniae ultramodum esse bonam, dicebant enim quod ibi confluerent nobilissimi fontes aquarum Danubius et Thiscia, et alii nobilissimi fontes, és többször a kitörő öröm az igéret áldott hona szemléltével, Anon 9, 11: visa pulchritudine terrae gratulabantur. — Ismét az isteni vezérlés jelensége áll elő; mielőtt még a tejjel és mézzel folyó honba jutnának, megállapodnak az áthágandó havasok előtt, kinyugodni fáradalmaik, de a vezérlő istenség a veszteglést nem tűri, ragadozó, csipkedő sasok szállnak alá, őket tovább állásra kényszerítve: (chr. bud. 36. Tur. 2. 1) deinde transierunt alpes — (Anon: silva Hovos) — ubi viderunt aquilas innumerabiles, et ibi propter aquilas illas manere non potuerunt; quia de arboribus tamquam musce descendebant aquile, et consumebant devorando pecora eorum, et equos; volebat enim deus, ut citius descenderent in hungariam, miről Bonfini (d. 1. l. 9.) quо quidem augurio stativa movere persuasi, divinaque numina secuti, in Transylvaniam penetrarunt. De még beléptök előtt különös titkos isteni végzeteknek kellett beteljesedni: mert miután Arpád nagy áldomások megülése közt fejedelemmé választatott, (Anon. 13.) atyja Álmos a hon határán áldozatul leöletik, chr. bud. 39 : huius — Arpad — pater Almus in patria Erdeleu occisus est non enim potuit in Pannoniam introire hangzanak a titkos végzetről a kronikás egyszerű szavai, jelentve hogy neki is mint egy második vezérlő Mósesnek, nem volt megengedve az igéret földére betérni. Bonfininál is (i. h.) Almus Pannoniam veluti promissionis terram intrare non potuit, in Transylvania namque caesus est. Ennek is azonban beteljesültével az úr visszaadja nékik őseik örökét: chr. bud. 39. Tur. 2. 3: retradidit autem dominus hungaris Pannoniam, sicut tradiderat filiis Israel tempore Moysi, Seon regem Amoreorum, et Ogh regem Basan, et omnia regna eorum in hereditatem, és Anon. 20: bene implevit dominus in Almo duce, et filio suo Arpad propheciam, quam cecinit Moyses, de filiis Israel dicens: „et locus quem calcaverit pes vesler, vester erit”, quia a die illo quo calcaverunt Almus dux et filius suus Arpad cum ceteris nobilibus, usque ad praesens posteritates eorum habuerunt et habent. Ezen gyakran visszatérő egyszerű kronikai nyilatkozatokból is látni, mily élénken lehetett a sajátságos nemzeti véd istenségrőli hit, az ős hitregei emlékezésekkel átszőtt hagyomány és mondában kifejezve, miután észrevehető, hogy a monda első keresztyén feljegyzője, azonnal ráismért az ószövetségi igérethon, és választottnépröli hasonló eszmére, s azt onnan vett paralellaval legméltóbban vélte visszaadhatónak.
Ily élénken vonulnak át e hit szálai nemzeti hagyományos történeti mondánkon keresztűl: már a nemzet ős atyainak hont jelöl ki, ismét egy újba vezérli, hatalmas néppé teszi, különös rendeltetéssel bizza meg, és örökséget ád, és századok multán a késő ivadékot belé visszavezérli.
Ennyi viszontagság, s különös isteni gondviselés öntudata által áthatott népéletben, annyira természetes e hit, hogy meglepő volna a jelenség nyomaival nem találkozni. És itt még egy általánosb nézőpont is kinálkozik: alig van ugyanis népség, melynek mythosaiban ily legalább helybéli, védistenségbeni hite nem nyilatkoznék; ezen hit egyiránt amaz őskorból súgárzik át, midőn még az emberiség családi patriarchalis viszonyban élt csupán, hasonjog és hatalommal egymás mellett, s maga fölött egyedűl egy főlényt ismért, kinek a legfőbb hatalmat igazgatást st. egyenest tulajdonítá. Mire a körülmények, társadalmi szükség, és tulsúly által, egyesek hatalma a többiek fölé emelkedik, e hatalom nyujt már a karjaiba eső gyengének védelmet, őrködik a közügy felett; ő rá esik az istenség fénye, melynek mint egy teendőjét végzi, s kit képvisel, általa a theokratiai eszme megsemmisül. Ezzel nem azt vitatjuk hogy ez v. amaz volt-e az ős eredeti állapot, vagy sem, hogy azonban létezett, a történet bizonyítja, valamint hogy a másik állapot, számos nemzetségeknél már igen korán állott bé; — de nem igy mindnyájánál, évezredeken át látunk ismét másokat, áthozni eredeti egyenlőségi jogaikat, és társadalmuk fejlődtével, patriarchalis viszonyaikon túl is, azokat egy ujabb társadalmi létbe átültetni, föléjük még nem emelkedik öntudatlanul egyesek hatalma, de öntudattal és közszükségből, csak viszonlagos jogok fenntartása mellett, adatik át a vezérség, fejedelemség, és a nemzettest egy geneticus egészként áll mellette, egy közös cél öntudatával, mindnyája egyenlőn a törvény alatt van, melynek áldása és átka mindenkit egyiránt sujt; ily közéletben fenn kell még sokáig maradni, az eredeti állapoton túl is, a hit s bizodalomnak, egy magasb védő, pártfogoló istenségben, ki különösen a testület felett őrködik, annál inkább hol a leélt évezredes múlt viszályai után is, még az éperedetiségbeni fennmaradás ily sajátságos isteni védelemnek mások ellenében, történetileg mintegy tapasztalt valóságát bizonyitá. Igy foglalhatott helyt régi erős theocratiai hiteszme nemzetünknél és ősvallásunkban[8].
Nehezebb meghatározni valjon a még ma közösen ismeretes és divó: magyarok istene v. magyaristen kifejezés volt-e ezen nemzeti védistenség nevezete? Krónikáink első feljegyzői, gondolható természetes okoknál fogva, óvakodtak egy ilyennek feljegyzésétől. A név legrégibb ily nyomát csak is közmondásainkban találom, miután azok általános, és okozatos használatuknál fogva, nagyobbára már kora régi eredetre utalnak; így: él még a magyarok istene, megemlegeted a magyarok istenét, nem rövidült keze a magyarok istenének; (D. 1, 26. E. 5353. B. 3675. Kreszn. 1. 264). Innét az apostrophicus használat, lelkesedés, kivánat, ohajtás, buzgó remény, execratio st. kifejezése erősítésére. Kresznerics. i. h. már tutelaris genius hungarorum magyarázattal adja. Nékem azonban a kifejezés valamint régibb iratainkban fel nem tűnt[9], ugy a szorosan vett nép körében sem találom[10], helyében náluk szokásos inkább a: régi isten, él még a régi isten, kmgyüjtőinknél is felvett, és: sperantis in deo értelemmel magyarázott közmondás; igaz hogy népünk emlékezetéből sok kiveszett, különösen ott, hol helyébe azonnal más valami is ültettetett. A kör melyben e hit némi hagyományos tudata fenmaradt, s a név ezzel élénken hangzik még, nemesi osztályunk, mely természetesen eddigi nemzeti öntudatra nézve, egyedül vétethetett és vétetett a magy. nemzetnek, és e szerint a sajátságosb nemzeti traditiók őrének; korát pedig e hagyományos eszme és elnevezés, újabb dívása vagy felébredésének, a múlt század azon szakában lelem, midőn nemzetiségünk az idegen szokások, élet és nyelv elharapódzása által veszélyeztetve érzé létét. E korból valók legalább többnyire, azon keserű gúnyérzettel vegyült, azért is inkább kor- mint népdalok, melyekben a magyarok istenének átka szóratik azok ellen, kik a nemzeti érzetet sértve, a külső szokások utánzói: ezen alaphang vonúl mindnyáján keresztűl, majd keseregve, majd buzdítva, majd kárhoztatva (népd. 1. 39). Hason értelemmel bir, mit Szirmay (hung. parab. 11, 45) jegyzeteiben találunk, és a tősgyökeres magyar Sennyeynek, a magy. hit különös kiemelésével általa tulajdonított szavak, valamint a magyarok istenének Eleutherius Pannonius szavaivali magyarázása, csupán a krónikai adatok nyomán keletkezettnek mutatkozik. A név és hagyományos hit jelenségéről e szerint, sem az idegen járom alatti szenvedés, sem a belső szakadások gyászos korából nem birok adatokkal; a sértett nemzeti érzet lett volna tehát legerősebb ébresztője!? Krónikai emlékeinkben jelentkező nyoma egyébiránt, és mindenek felett maga azon tudat, melylyel a hit köztünk fenmaradt, élő tanúsága létezésének; — eredetét s jelentését az adottak világosan mutatják.
Felhozhatók még itt az isten névvel összetett, nyelvünkön divatozó régi népies elnevezések, minők péld. a növények neveiben jelentkeznek, s különös gyógyerejük, tulajdonságaik, alakjukra vonatkozva, nem minden mythosi alap nélküliek, a mint alább már hason elnevezéseknél nyilván látni fogjuk, hogy hit és hősregei emlékekkel függnek még össze. Ilyenek az isten névvel: isten fája ― artemisia abrotanum off., isten haragja — gratiola repert., isten kegyelme fű ― gratiola officinalis, a népnél maig használt gyógyfű; isten lova farka ― asparagus off., isten nyila ― orobanche, isten poharkája ― cisampelos parciva, isten szakála ― aron maculatum, isten táskája ― thlaspi capsella bursa pastoris, isten korsókája ― laver, isten kenyere ― chonopod. botrys, isten átkozta tövis ― eryngium vulg., isten papucsa (Kreszn. határozatlanul egy virág nemének mondja), istenfa ― citrusfa (tájszót.), melyek még nagyobbára gyógyerejük végett a népnél becsben állanak; hasonlón az állatországban: isten madara ― paradisea, isten űnője ― cantharis rubra, isten tehene (Kreszn. egy bogár neme). E néhány név is nagyobbrészt meglepőleg találkozik, az istenről fentebb taglalt ősmagy. hitképzetekkel, mint: isten haragja, nyila szakála, talán a táska is a mondott öreg vándor koldusbani személyesítésben, és valószínűleg ily jelentőséggel birhattak: az isten lova, űnője, fája, fogalmak is, — igy Kreszn. az isten lova: sonipes, quo sacerdos utitur dum ad infirmos defert ssmum, és isten szamara magnus asinus — valaminthogy alább más tekintetekben szinte mythologiai nézőpontok alá térnek; mikép az idegen mythologiai hason képzetek[11] a különös istenségeknek szentelt növények, állatokról tudnak, s a vélük ezen irányban összefüggő hitregék hason felvételre jogosítnak[12].
Feltűnő hogy nyelvünkön hely- és személy-nevek, az isten név összetételével alig jőnek elő, mint az más nyelveken gyakori p. gör.: Theophylos, Theodoros, lat. Adeodatus, ném.: Gottfried, Gottlieb, Gottvald, régibb: Cotascalh, Cotadio, szláv.: Bogdan, Bogoslav, Bogomir, Bogomil st. melyek közül a nálunk is használt keresztneveknek még csak magyaritásai sem szokásosak; csupán az okiratainkban, különösen, a váradi regestr. előjövő Deus keresztnévben lehetne talán régi nyoma, egy ily forditásnak, miután a latinban annak ekkép használta szokatlan, másrészt azonban a forditás gyanúját elhárítják a többi eredetileg magyaros ragozásaikkal u. ott előjövő nevek. Tudomásom van mégis, egy maig divó nemes családi: Istenes névről (Komáromv. Udvard h.), és egy erdélyi Isten tava v. Istentó hely vagy tó (?), meg egy Isten mezeje (Hevesm.) falu nevéről. Homonnai Bálint instructioja kamaraispánjához (u. muz. 2. 630) isten sót emlit: minden nap ... tartozzék minden só vágó két sót vágni, melyet isten sovanak hivunk, mi valószinűleg vagy tizedféle egyházi jogcím neve volt, vagy hogy a köteles munkán fölüli ingyen dolgot, a szóláskint: isten nevében valót, jelenthetett.
Emlékeink, hagyományaink, nyelvünk nyomai tehát a magyar ősvallás hitét egy főlényről, kit isten neve alatt ismert, kétségtelenné teszik. Ezen hit őtet a létező, bizonyos kijelelt főlény, az egynek, mindenek felett élőnek, ős, öröknek tartá, kielőtt esdeni, kit imádni kell; őtet a boldogság, mindentudás, látás, jóság, gondviselés tulajdonaival képzelé; ki a jót segíti, áldja, fogadja, hozza, kíséri; a roszat haragjával bünteti, nyila, mennyköveivel üti, átok, nyavalya, halállal veri, sujtja; ki mintegy jóltévő ősz, azaz ősatya, az erényt csudás mindenható erejével jutalmazza, ki az eget és földet teremtette; ki a napot és csillagot az égre felviszi, és a világra felderíti; kitől a halandók, és az elemek teremtvék, ki az élet és a halál ura; ki végre mint védő nemzeti istenség választott népét vezérli, néki különös rendeltetést ád, őt az igéret földére jutatja.
És azért mi nehézséget sem lelünk Luitprand: gens hungara dei omnipotentis ignara, és frat. Ricard. (fact. ung. magn.) nullam habentes dei noticiam, mondatában, melyek közönséges krónikási és missionariusi phrasisokkint nem akarnak többet mondani, mint: nullam veri dei notitiam st. Annál kétségtelenebbül állnak saját krónikai nyomaink: divinus eventus, deo omnipotenti victimas obtulerunt st. az istenbeni hitre utaló kifejezései, és Theophylakt tanusága: istennek nevezik és imádják egyedül azt, ki az eget és földet alkotta.
- ↑ Klaproth (asia polygl.) a csucsencek polaramerikai népnél: istlä isten nevet említ. Gyarmathy (aff. 256), és Révai (ant. 1. 425), szerint közelítenének némely finn népségeknéli elnevezések is, mint az ariaknál um. es, assanoknál: ösz, lumpoloknál (?) ets. Fuchs orv. és neje, a kazani tatároknáli útok leirásában említik, hogy a cseremiszeknéli egyik falujok keremetjén (áldozóhely) álló bálvány Eshtának neveztetik, Reguly kit erre személyesen is figyelmeztettek, s ki ismét vélem volt szíves közleni, azt a cseremisz stan — csinál ige part. pres. esta — csináló, teremtő, értelmével véli magyarázhatónak. Ide vágóbb finn találkozásokat még lejebb tárgyalandunk.
- ↑ Igy magyarázza újabban Volánszky (schriftdenk. d. slav. 1. 4), egy etrusk emlékkő feliratból, hol ezmunju a Wima (Vishnu mellék neve) és Dima (Jupiter etrusk neve Dina, Tina), felett állni mondatik, „ő um. a drága jeles, ki a mennyben ü1, és merít Lethe feledékenységéből” st. Szerinte azonos Apollo ismeni nevével, és a szláv: jezmene, jezmienice, jesen és jason világosság istenével. Innét származnék az as (szerinte i. h. 21) egyike a szlávok legősibb istenségi neveinek, honnét az, az óéjsz. myth. as-jaiba elszármazott (?).
- ↑ Hesychios szerint αὶσοί φεοί δπὸ τῶν Τυζζηνῶν, mit Suetonius (Oct. 97.) aesar etrusca lingua deus, szándokosan ír igy hibásan aesarnak, hogy kihozhassa belőle Caesar isteni nevét, a c elhagyva reliqua um. pars nominis. Ehhez tarthatók Grimm 22 szerint az óéjsz. as, aesir landas—numen patrium.
- ↑ Ugyanaz jegyezhető meg a mellette mindig felhozott: hellen hestia, s római vesta tűz értelméről, a mennyire az csak késő átvitt fogalom; az έστία v. ίστία eredetileg származván az έστω v. ίστω, (στα) έστηϰα-tól, jelenti sajátlag az állás helyét, (der feste sitz), hol a ház állott; ennek régieknél kellő közepe, s a házi családi élet valódi központja volt a tűzhely, az által képződött a megszentelt házi tüzelő fogalma, mely ezután a vestai mythosb. személyesítetett. Creuzer symbol. (1. kiad. 2. 419), és Helfter. rel. gr. u. röm. 222.
- ↑ Sajátlag: isa, az s magyarosan kimondva, én a h-t mellette csupán módszerül használom, az s magy. hangoztatása jelelésére. Bopp bévett sanskrit irás módszere szerint ily ç jelet kellett volna irnom, mit a folyvást előkerülő sanskrit szavaknál fogva nyomdai nehézségek miatt hagytam el.
- ↑ a hal. besz. amaz isemuc kitételében is az ős és ük összetétele foroghatna fenn; hasonlón nyelvünk e nemű déd-ük, ősöm-ősi, ősöm-atyja st. Nyirkállóinál is előjövő képzeteihez; miszerint a finnhez hasonl. az ükköt férfiú értelemben is bírnók, nem is nyilatkoznék a felvétel ellen annyira az értelem, mint az útban álló, s ellene tiltakozó személyes névmás képzője az m.
- ↑ a finnben ukko — öreg, vanha — vén, isă — ős személyesítését már említők. Reguly gyüjteményéből egy vogul imádságot közölt vélem, melyben az isten szép őszhajú, és szakálú öregnek neveztetik; a ném. Vuotan is szakállos öreg, és Odin mellék neve: langbardr; míg ismét a mennydörgő istenségek, kiválólag hosszú, de vörös lángoló szakállal képezvék (l. Grimm 135, 161). Ritkábban találom azonban, a többi népmondákban alakunk, hol helyében még más közelebb álló hitregei polytheisticus személyek jőnek elő; nevezetes különösen az oláh népmondában sz. Péter ily helyezet s alakokbani gyakori megjelente, (l. nálunk is egy helyt alább), mi már a név találkozása végett Jupiterre találólag magyaráztatott; mint a német mese: Mariaja Holdeval. A szlávban (Rimauski powesti 1, 94.) az angyal jelenik meg egyszer öreg kalauzoló ember képében, Rimauskinak az alak csupán jó szellemet jelent.
- ↑ Mire azonban az új európai állapotokba béhelyezkedik a nemzet, e hitnek is, mint az élet- s örömtelen ősvallásnak a christianismns életdús, és magasztos eszméi előtt múlnia kelletett, de amint az ilyenekben történni szokott, hogy a magasztos eszmék túl élik intézményük korát, úgy történt itt is, és az eszme még sokáig viszhangzik, átalakulva bár, s az új hit méltóbb fogalmaihoz símulva, de félreérthetetlenül. Mindjárt az új fordulaton találkozunk ismét ezen különös isteni gondviselésnek a nemzet és fejedelmei iránti kitünő jelével. Már az új iránytól áthatott Gejzának történik isteni kijelentés, melyet a legenda ismét oly találólag ád a Dávid és Salamonróli ószövetségi vonással: cumque nimium esset solicitus — Gejza — de rebellibus domandis et ritibus sacrilegis destruendis ... mirabili visione noctu consolatus eum dominus, fecit astare sibi iuvenem delectabilem aspectu, qui dixit ei: pax tibi christi electe, iubeo te de sollicitudine tua fore securum, non tibi concessum est perficere quod meditaris, quia manus pollutas humano sanguine gestas, de te filius nasciturus egredictur, cui haec omnia disponenda divinae providentiae consilio dominus commendabit, hic unus erit de regibus electis a domino, coronam vitae secularis commutaturus aeterna. (Hartvic. v. s. Steph. 3. és leg. maj. 3). Valamint már Álmos prognosticatus est, születését divina visio előjelenti, hogy reges gloriosi propogarentur, úgy István születésénél az újra előfordul, és különösen a hatalom új jele, a korona iránt forog fenn az igéret: uxorem eius — Gejzae — iam apropinguantem partui tali voluit visione divina gratia consolari, apparuit namque illi beatus levita et prothomartyr Stephanus levitici habitus ornatus insignibus, qui eam alloqui taliter cepit: confide in domino mulier, et certa esto, quia filium paries, cui primo in hac gente corona debetur et regnum; ezért is Stephanus a visio, mond a legenda: Stephanus quippe graece, coronatus sonat latine. Hartvic. 4―5; hason csudás módon adatik meg végre a korona is. (u. o. 9). — De a keresztyén tisztább hitnézetnél fogva, egy általános az egész emberiséget egyiránt gondozó istenségről, elenyészett nemzeti istenség helyébe, egy új, amazzal megférőbb hitalak léphetett, minőt a keresztyénség egyik legmagasztosb, védő, segítő, könyörülő alakjában, a boldogságos szűzben némileg nyújthatott. Legalább mindjárt onnét a keresztyén kezdettől, különös élénk lelkesedéssel találjuk az új hiteszmét a nemzet által felkarolva, és folytonosan ápolva, átmenni a népies vallási érzet, a közélet, s a nemzeti történeti jog traditiokba. Az első győzelem, melyet az új fordulat a régi felelt a kupai harcban kivív, az ő védelme és pártfogásával történik: patrocinantibus dei genitricis ac perpetuae virginis Mariae meritis, Hartv. 6. a haldokló István, az istentől nyert koronát és királyi hatalmat, melyet a b. szűz pártfogásával viselt, néki ajánlja fel országa és népével, Hartv. 21. e hagyomány ezentúl a magy. keresztyén álladalom egyik legragyogóbb eszméjévé válik, ezentúl: regnum Marianum a jogcím, s nem többé a: terra regis Attile, vagy: de genere Turul; ő a véd s pártfogoló fennsőbb lény, kinek oltalma alatt bírják a fejedelem, s a nemzet az országot: de quibus regibus sit laus et honor regi eterno et sancte Marie matri eius, per gratiam cuius reges hungarie et nobiles regnum habeant felici fine, hic et in eternum. amen. hangzanak legrégibb történeti mondánkból Béla jegyzője latin szövegén át, a hagyományos szavak. (Anon. prolog.); lobogóin nem többé az etel—arpádi Turul a nemzeti cím (Keza. 1. 2), de a szűz képe áll; a nemzeti hősök az ő vitézei, a királyok választottjai, mint a legrégibb magy. ének sz. Lászlóról (Toldy példt. 2. 45.) szól:
szűz Máriának választott vitéze, mert választa a szűz Mária
hogy te őrizzed és oltalmaznád néki ajánlád jó magyarországot;
és a nép régi ájtatos egyházi éneke szerint, ő az: ki véd hadaktól, éhségtől, a szörnyű pestistől, és földindulástól, ... az ő tisztelete szívünkbe oltatott eleink vérével, tiszlelete fenn is marad, soha ki nem szakad, igaz magyar szívből (Népd. 1. 300), azért ő a magyarok asszonya, nagy asszonya, királynéja, pártfogónéja, így nevét elkerülve fejezi ki s jelenti őt a nemzeti hit, a nemzeti hagyományrai egyenes vonatkozással, valamint a régi feljegyzés mondja: Hartv. 12. cuius — Mariae — gloria et honor tam celebris inter hungaros habetur, quod etiam festivitas assumptionis eiusdem virginis, sine additamento proprii nominis ipsorum lingua reginae dies vocetur, — Kreszn.: nagyasszony — magna domina, ma nagyboldogasszony napja; mert ő a „boldogasszony, boldogságos szűz, édes anya is, kihez teljes reménységgel fohászkodhatni minden ínségben,” — st. (Erdélyi népd. 2. 424.) és az egyházi ének végszavai:
nézd örökségedet, magyar nemzetedet, a kiben magadnak megtetszettél:
terjeszd oltalmadat, anyai szárnyadat, reá kit mind eddig védelmeztél!
Ekkép találom én a nemzeti istenségrőli ősmagy. hitet, és imigy átmenetébeni nyilatkozatát; az utóbbi állításnak félreértése ellen azonban eleve tiltakozunk, nehogy a tovább előkerülő hason nyomok feltüntével is félreértessünk; mert ha bár magában a mythologia nem egyértelmű a merő hazugság és oktalanság fogalmával; — a mag, melyet a keresztyénség üdvös napja életteljes gyümölcsöző fává érlelt, fogamilag már benne is megvolt, csakhogy gyümölcstelen fattyú ágakban fajzott el, a vallási eszménykép méltatlan lepelbe borítva, a keresztyénség magasztos világa által derült fel; — ugy átvétel és alkalmazódásról szoros értelemben még sem lehet szó, valamint senki józanul nem fogja tagadhatni, hogy azt, mi a keresztyénséggel ellentétes nem volt, vagy minek saját hiteszméi erőt, életet, méltóbb irányt és színezetet adhatának, fel nem maradhatott volna. - ↑ igy Zrínyi Miklós (Mátyás király, a. muz. 3. 5.) Mátyásnak a gyermekek általi királylyá kikiáltásáról szólva, mondja hogy: „talám a magyarországi genius, a ki akkor hatalmasabb volt a többinél, valamelly láttat által hirdettette ki az emberekkel.”
- ↑ Erdélyinél ugyan, — kmdásait nagyobbára a nép köréből szedvén — az mint eredeti jő elő l. f. i.
- ↑ igy jő elő Grimmnél 167, Donarnak tulajdonított donnerbart — sempervivum tectorum, mi a magyarban is (Benkő fűszeres nev.) mennydörgő fű, de így a franciában is: joubart — barba jovis, és róla a közhit hogy a házat a mennykőtől védi.
- ↑ A növény nevek régibb füvészkönyveink, és illető értelmezéseik után advák, mint: Beythe, Clusiusnál nomenclator stirp. panon. Melius herbariuma. Benkő fűszeres nevezet. Molnár Alb. Sándor Ist. Kresznerics szót. Endlicher flora Poson (l. mind böv. a kútfőkb.). Fazekas és Diósi nem volt mindig kezemnél; mennyire vannak e nevek használatban maig a népnél, vagy voltak, csak annyira birunk kezességgel a mennyire tudjuk, hogy a fentebbiek azt nagyobbára körében gyüjték, magam összehasonlítám őket egy bő népies nomenclatiokkal is ellátott németszláv. termtört. lexiconban találtakkal, s csupán egyet, a: gratiolat találtam hasonlónak.